Az Országgyűlés 2011. szeptember 26-án hagyta jóvá azt a határozatot, amely november 13-át a magyar nyelv napjává nyilvánította.
1844-ben ugyanis ezen a napon fogadták el azt a törvényt, amelynek értelmében a magyar lett az ország hivatalos nyelve, ám e törvénynek külön előzménytörténete van.
Ha a magyar nyelv státuszát vizsgáljuk az államalapítás és a hivatalossá válás között, akkor elmondhatjuk, hogy a Szent István által létrehozott keresztény Magyar Királyságban – és általában Európa nyugati felén – nyelvhasználati kettősség uralkodott. A latin nyelv volt a hivatalos, segítségével lehetőségünk nyílt bekapcsolódni a korabeli nemzetközi, vallási, politikai, tudományos stb. életbe, a magyar nyelv pedig főként szóban, a mindennapi érintkezésben volt használatos, kultúrát, hagyományt, identitást őrzött és örökített.
A latin nyelvi dominancia a közigazgatásban és a tudományok nagy részében egészen a XVIII. század közepéig-végéig megmaradt. Sőt a közoktatásban is egészen Mária Terézia 1777-ben kiadott tanügyi rendeletéig, a Ratio Educationisig. A rendelet „alapfokon kötelezővé tette az anyanyelvi oktatást, előírta a kisgimnáziumokban a kisebb anyanyelvi fogalmazásokat, a gimnáziumokban a fordításokat latinból anyanyelvre és németre, a magasabb osztályokban a beszédgyakorlást a hazai nyelveken, továbbá anyanyelvű tankönyvek elkészítését” (Nagy 2015, 162.).
Mária Terézia felvilágosult politikájával szembement a nyelvpolitika szintjén is II. József, akinek 1784-es nyelvrendelete a németet tette az ország hivatalos nyelvévé. Először csak arról rendelkezett, hogy a Magyar Királyi Helytartótanács és az erdélyi Gubernium németül kommunikáljon az osztrák tartományok kormányszékeivel, de alig egy héttel később már az ország összes hivatalának kötelezővé tette a német nyelv használatát. Persze hatóságonként eltérő átállási időt hagyott (legfeljebb három évet), de „a német nyelv ismeretéhez kötötte az összes hivatali állás betöltését, a középiskolába való felvételt és az országgyűlési követül választást. Egyedül a törvények nyelve maradhatott a latin.” (Soós 2005, 266–267.; Szekfű 1926, 7–8. idézi Nagy 2019, 162.) Döntését azzal indokolta, hogy a latin egy holt nyelv, amelyet a közügyek intézésében már akkor sem használtak. A rendelet olyan nagy ellenállásba ütközött, hogy az uralkodó halálos ágyán visszavonta. Ezzel azonban önkéntelenül is szerepet játszott abban a többlépcsős folyamatban, amely a magyar nyelv hivatalos nyelvvé tételét eredményezte.
