A remélt siker ára

Egy évig álmodozhatunk ismét arról, hogy magyar csapat is bejut az európai labdarúgó-főcirkuszba, a Bajnokok Ligája harminckét együttese közé.

A Ferencváros ugyanis drámai csatában, tizenegyes- párbajban már a BL-selejtező második fordulójában kiesett. Miközben a szurkolók még arról vitatkoznak, hogy Csank Jánosnak kivel kellett volna az első tizenegyest rúgatni, addig a Világgazdaság összeállításából egyértelműen kiderül, hogy a magyar labdarúgásnak – a szakmai hiányosságok mellett – továbbra is az egyik legnagyobb gondja a pénzhiány. Mert köztudott, a labdarúgás az egész világon hatalmas szórakoztató iparág lett, s egy-egy klubcsapat produkcióját elsősorban anyagi helyzete határozza meg.

Az irigyelt olasz labdarúgásban az idén nyáron, az átigazolási időszakban eddig négyszázmillió dollárért vásároltak labdarúgókat, ehhez képest a német piac százharmincmillió dolláros forgalma szegényesnek tűnik. A magyar labdarúgás vezetői ugyan már évek óta hirdetik, hogy a pénzt ki kell rakni az asztalra, az átigazolási díjakat azonban még mindig titkosan kezelik. Az viszont kiszámítható, hogy a magyar élvonalbeli klubok a nyári vásáron összesen nem költöttek annyit, mint amenynyiért a Real Madrid megvásárolta Zidane-t a Juventustól. A világhírű francia középpályás 61,5 millió dollárért cserélt gazdát, ez pedig 17 milliárd forint. Ehhez képest a hazai nyári rekord, Kenesei Krisztián 55 millió forintos ára borravalónak tűnhet.

Még mindig sokakat felháborít, hogy a hazai szerény színvonalú bajnokságban milyen irreálisan magas összegeket lehet keresni. A sarki hentes véleménye szerint – aki csalódott szerelmében, a labdarúgásban – vissza kell térni az amatőrizmushoz: „Ezeknek egy fillért sem!”

A nemzetközi futball fejlődését látva mindez demagógia, mert a piac éppen az ellenkezőjét bizonyítja. Elcsépelt mondás a kis pénz, kis foci, de az új évszázadban már törvényszerűség. Éppen ezért a hazai bajnokságban tehetségesnek számító játékosok megpróbálnak külföldön szerencsét próbálni, ahol közepes tudásukkal is jelentősen többet kereshetnek, mint itthon. Dárdai Pál az elmúlt évben a magyar válogatottban ugyan nem váltotta meg a világot, de a Hertha jelenleg kispados középpályásának a Sport Bild szerint 2,5 millió márka a jövedelme, amely átszámítva 320 millió forint. Bármennyire is hihetetlen, de a huszonöt éves volt pécsi játékos egy év alatt keres annyit, mint az ország miniszterelnöke 53 vagy egy magyar professzor 130 év alatt, s zsebből ki tudná fizetni a Ferencváros összes játékosának a bérét. Ez az arány megdöbbentő, viszont napjaink helyzetét tükrözi, mert Nyugat-Európában a játékosoknak reális ára van.

Persze ostobaság lenne csak az anyagiak hiányával indokolni a magyar labdarúgás összes problémáját, de ebben a hihetetlenül gyorsan fejlődő nemzetközi iparágban a tőkehiány, a gyenge színvonalú „áru” behozhatatlan hátrányt jelent. Ezért inkább ábrándnak, mint reális tervnek tűnik, hogy egy magyar klubcsapat bejut a gazdag klubok ligájába, ismertebb nevén: a Bajnokok Ligájába.