Szeretném a magaménak tudni a legendás Sándor „Csikar” (hivatalosan: Károly) alapállását, elé ugyanis nem vezethetnek olyan gyatra nívójú hazai meccset, dadogó lábú honi futballistát, hogy akár a homlokát is ráncolja őket látván. A volt hetvenötszörös válogatott világklasszis ahányszor kérdezik, annyiszor mondja el, hogy ő bizony a magyar labdarúgás jóvoltából lett ember, így aztán elfogultan hű hozzá, mindörökké.
Ha úgy gondolkoznék, ahogy ő, könnyű dolgom lenne, értékelendő az elmúlt szezont.
Nos, azért így sem annyira bonyolult a lecke, a tények önmagukért beszélnek. A liga hivatalos adatai szerint ugyanis miközben az esztendő során a magyar élvonal a szponzorok, a reklám- és a tévéjogdíjak közbejöttével a ligának köszönhetően 1,8 milliárd forinttal lett gazdagabb, mi több, nekiláttak a stadionok rekontrukciójának is, a kilenc hónapos veszteség 638 millió, s csökkent a meccsek nívója és a nézőszám egyaránt. Magyarán: hiába mindenfajta koncepció és befektetés, a sportág elitje csak nem akarja megemberelni magát.
A szakma jó, ha egy helyben topog.
Esztendőkön át arról szóltak a sirámok, hogy nincs pénz, amely híján pedig képtelenség magas színvonalon szórakoztatni a publikumot. Ez a kifogás már a múlté, papíron mindenképpen, hiszen az NB I-ben nevezési feltétel volt a gazdasági stabilitás, s egyetlenegy klub jelentkezését sem utasították vissza. Sőt. Hitelekre is szert tehetett az az alakulat, amelyik vállalta a kölcsön – nem teljesíthetetlen – feltételeit. Ráadásul a létesítményekre sem kellett sokat költenie, hiszen állami program lett a stadionok korszerűsítése.
Így aztán mindenki azt tehette (volna), ami a dolga. Az apparátus gazdálkodhatott, a trénerek pedig csapatot építhettek. A vége 638 milliós veszteség s az érdeklődés látványos visszaesése lett – kell ehhez kommentár?
A futball hagyományosan elkényeztetett gyermeke a sportnak. Itthon egykoron a magyar sikerek miatt volt (okkal) kivételezett, ma viszont a tévében látható külföldi sztárklubok és futballcsillagok miatt népszerű. Akiknek köszönhetően már réges-régóta az egész világon fölkapott ága a szórakoztatóiparnak, következésképpen nagyszerű terepe a befektetéseknek.
Igen ám, csakhogy nálunk a közkedveltség nem kötelez, inkább elégedettséget szül. Ha nem így lenne, a minimumon már állnánk, azaz jól fölkészített sportemberek néznének szembe egymással meccsről meccsre. Nem elérhetetlen cél ez, a sportban általában ismert tétel, hogy a sikerhez elsősorban edzeni kell (a testet és a lelket egyaránt), s nem – ahogy a mi pályáinkon mondják – fölkészülni.
A liga örömmel jelenti, hogy nőtt a tévéközvetítések nézőszáma, pedig akár kétségbe is eshetne, elvégre a televízió talán a legalkalmasabb eszköze a hírverésnek. Ugyanis amit a néző lát, attól aligha támad arra kedve, hogy visszatérően a helyszínen kezdjen fergeteges biztatásba. Inkább igazolva látja távolmaradását.
Sándor Csikar büszkén vallja, hogy mindent a futballnak köszönhet, én viszont neki és kortársainak lehetek hálás, hogy beleszerethettem a játékba.
Nekem hozzájuk illik hűnek lennem, és a valódi futballhoz.
Mostanság már az utódaik helyett is.
Villámcsapásban meghalt az olimpiai bronzérmes
