Végy egy kis önbizalmat és egy jó edzőt

Horvát szülők gyermeke, Belgrádban vált Európa-hírű futballistává, de Szlovéniában született, ott lett belőle napjaink sikerkapitánya. A 38 éves Srecko Katanec okkal büszke: egy aprócska ország válogatottjának élén vehet részt a jövő évi labdarúgó-vb-n. Ráadásul Szlovéniának – sok jóindulattal – mindössze két Európában jegyzett csapata van: a ljubljanai Olimpija és a Maribor, ráadásul a külföldön játszókkal együtt maximum ötven, profinak nevezhető játékost vonultathat föl.

Srecko Katanec Született: 1963. július 16. Klubjai: Olimpija Ljubljana, Dinamo Zagreb, Partizan Beograd, VfB Stuttgart, Sampdoria. Válogatottság: Jugoszlávia 31 (5 gól), Szlovénia: 5 (1).

- Labdarúgás -

Szlovénia sok mindenről híres volt eleddig: szorgos népek lakják, dolgozni úgy tudnak, mint a németek. Meg is látszik ez a bő tíz éve az önállóság útjára lépett ország életszínvonalán. Ami pedig a sportot illeti, abból is van ott minden, de főleg télen. Síelők, síugrók, hokisok, köztük világ- és olimpiai bajnoki érmesek is, ám futballisták csak elvétve. Egykoron Branislav Oblak, később Katanec. Ők azonban nem Ljubljanában, hanem az akkori Jugoszlávia más tájain vívtak ki maguknak hírnevet, talán azért is, mert a szlovén átlagembert a futball állítólag nem érdekelte. Mindaddig, míg Srecko Katanec 31 évesen szögre nem akasztotta a cipőjét, s nem állt a válogatott élére. Azóta a szlovénok megszerették a labdarúgást, olyannyira, hogy már hetek óta a világbajnokságra kijutott aranylábú fiaikat ünnneplik.
– Hitt ebben a selejtezők kezdetén? – kérdeztük Katanectől.
– Természetesen. A sorsolás napján azt nyilatkoztam: Oroszország és Jugoszlávia esélyes a továbbjutásra, de az esély még nem garancia a sikere. Ha ma sorsolnának, ma sem beszélnék másképp, de kérem, ez a futball: a kicsiknek is joguk van hinni, elsősorban magukban, és persze a sikerben.
– Ez a titok nyitja?
– Alighanem igen. Az önbizalom csodálatos fegyver. Futballban ennek az az alapja, hogy az ellenfélnél is csak tizenegy ember játszik, hús-vér emberek, nem titánok, nem varázslók, magyarán: nem legyőzhetetlenek. Ezt már játékosként is tudtam, remélem, immár a kiválasztottjaim is tudják.
– Ez mind szép és jó, ám a szlovén foci bázisa meg sem közelíti például a jugoszlávét vagy a románét.
– És akkor mi van? Az, hogy megelőztük, illetve legyőztük őket, engem igazolt.
– Az ön válogatottjában sztárból is csak egy van: Zahovic. Ám a románok ellen nem játszott.
– Nem csak ő hiányzott. Az úgynevezett alapcsapatból Knavs, Cimerotic és Bulajic sem játszhatott mindig. Gondban voltam.
– Hogy lehet ilyenkor a többieket motiválni?
– Se magamat, se a játékosaimat nem terhelem lelkizős beszédekkel. Őszinte ember vagyok az öltözőben is. Általában higgadt tudok maradni, de van olyan is, hogy ordítok. A románok elleni első meccsen például ez történt. Utána viszont az életemet tettem volna arra, hogy mi jutunk ki a vb-re. Tudniillik, miután Ljubljanában kriminálisan teljesítettünk – ha ötöt kapunk, nem sok! –, tisztában voltam vele, hogy négy napon belül ezt már nem múlhatjuk alul.
– Ön a meccs utáni nyilatkozataiban ennél tovább ment. A 2-1 után azt mondta, akkor is lemond, ha csapata 4-3-ra kikap Bukarestben. Azért, mert spanyol és német klubok is megkeresték?
– Tény és való, hogy voltak próbálkozások a tárgyalásokra, de azokban a napokban senkivel sem álltam szóba, most pedig már tényleg felesleges erről beszélni. A szerződésem 2004-ig köt a szlovén szövetséghez. Az egyetlen dolgom tehát, hogy a csapatot felkészítsem a világbajnokságra, minden más lehetőség tárgytalan. A vb-vel kapcsolatosan pedig az biztos, hogy az összes riválissal partiban leszünk, pláne akkor, ha a kulcsemberek közül sérültünk nincs.
– Ön csodát tett a szlovén válogatottal. A magyart ismeri?
– Hogyne. Néhány éve, még válogatott játékosként gólt is rúgtam ellenük, ha jól emlékszem, Szombathelyen…
– Nem erre gondoltam, hanem arra, hogy mi a vb-t már régóta csak hírből ismerjük…
– Én meg azt mondom, hogy önöknél a labdarúgásnak nemcsak hagyományai vannak, hanem a futball iránt érdeklődő, tehetséges gyerekből is alighanem jóval több akad, mint mifelénk. Csak és kizárólag az edzők dolga, hogy valamit kihozzanak belőlük. Tessék tehát pátyolgatni őket, szeretni, s megtanítani arra, hogy a tehetség önmagában mit sem ér, ahhoz a karrier érdekében még nagyon sokat kell tenni. De az sem ártana, ha megtanulnák, amit mi, azaz hogy a pályán nem szupermenek, hanem – mint már mondtam – hús-vér emberek várják őket. Akik legyőzhetők. Én tudom, ők pedig higgyék el.