A német futball vérbeli realistája

A német válogatott igen döcögősen jutott ki az idei világbajnokságra, mint ismeretes, csak pótselejtezőn kvalifikálta magát. Az Ukrajna elleni visszavágó után – a kijevi 1-1-et követően a hazai pályán 4-1-re nyertek Ballackék – Dortmundban egyetlen névtől volt hangos a stadion, Rudi Völlerétől. „Ruuudi, Ruuudi!” – kiabálta egy emberként az 52 ezres publikum a szövetségi kapitányt ünnepelve, akit a japán–dél-koreai közös rendezésű vb közeledtével legalább olyan kimagasló személyiségnek tartanak, mint a szövetségi választás előtt álló kancellárt, Gerhard Schrödert.

- LABDARÚGÁS -

A 41 esztendős Rudi Völlerbe vetett bizalmat, az általa gerjesztett szimpátiahullámot még az sem fogja vissza, hogy a Nationalelf a selejtezők hajrájában az angoloktól otthon elszenvedett vereséggel (1-5) és a finnek elleni
0-0-s döntetlennel majdnem eltékozolta a már biztosnak vélt világbajnoki részvételt.
Úgy tűnik, Völlert mintha a sérthetetlenség páncélja venné körül, mintha burokban született volna. Pedig inkább arról van szó, hogy pozitív életfilozófiája révén rendre képes egészségesen túljutni a kritikus szituációkon.
Így volt ez röviddel karácsony után is, amikor átalakítás alatt álló leverkuseni villája kigyulladt, és a lángok között a közeli beköltözés reménye is szertefoszlott. Felesége, Sabrina könnyes szemmel nézte a romokat, ám Völler ebben a szomorú hangulatban is hű maradt önmagához: „A költözködést el kell ugyan halasztani, de az a legfontosabb, hogy emberéletben nem esett kár. Csak ez számít, minden másra van megoldás!”
Szavai méltó folytatást jelentenek abban az életregényben, amely már számtalan sorskérdést vetett föl: 1987-ben a Bayern hátvédje, Klaus Augenthaler durva belemenése után súlyosan megsérült, majd úgy vélte, hogy a Werder Bremennél egyre unalmasabbak a napjai. „Tudtam, valaminek történnie kell!” – mondta. Útja Olaszországba, az AS Romához vezetett. „Ott éreztem igazán, hogy sikerült valamit elérnem. Csodálatos időt töltöttem az olasz fővárosban!” Az 1990-es, itáliai világbajnokság alatt és után is bejárta a világsajtót az a fotó, amelyen jól látható: a holland Frank Rijkaard leköpi Völlert, akit a játékvezető – jogtalanul – ki is állított. A torna végén viszont ismét a szerencse kegyeltje, hiszen aranyérmes. Aztán következik 2001, amikor a német válogatott súlyos vereséget szenvedett Angliától a müncheni Olimpiai stadionban, ráadásul az 1-5 hatására édesapja, Kurt Völler szívinfarktust kapott a lelátón. „Ez volt életem legsötétebb éjszakája!” – állítja később.
Az orvosok természetesen megmentik az idősebb Völlert, ám az ukránok elleni pótselejtező előtti zilált hangulatban az ország legnagyobb példányszámú napilapja felteszi a kérdést: „Rudi, hogyan akarsz megmenteni bennünket?” A csapatfőnök az egyetlen, aki töretlenül bízik az együttesben: „Csak semmi pánik!” – nyugtatgat mindenkit. És neki lesz igaza.
Elődei – Berti Vogts és Erich Ribbeck – már a sportbeli mélypont előtt eljátszották tekintélyüket, Völler viszont megelőző intézkedésként hivatalba lépése után azonnal közölte: „Lemondok, ha nem jutunk ki a világbajnokságra!” Világos beszéd, amely megerősíti a tekintélyét, és arra készteti a szövetséget, hogy a 2006-os – azaz a Németországban rendezendő – világbajnokságig meghosszabbítsa szerződését. Völler ezzel – Franz Beckenbauer mellett – a német futball legelismertebb személyisége lett, vele szemben a bizalom megingathatatlannak látszik. Miközben ő maga a krízishelyzeteket hűvös nyugalommal kezeli, lelki nyugalma imponáló. „Tudni kell, hogy mi a fontos, és mi nem az! Fontos pedig csak az lehet, amivel önmagamat adhatom!”
Tizennyolc hónappal ezelőtt vállalta el a padlóra került Nationalelf irányítását. E viszonylag rövid idő alatt elérte, hogy még a legkritikusabb megfigyelők is úgy vélekednek, hogy „majd a Rudi rendet csinál, csak hagyják nyugodtan dolgozni!”
A Rudi-mánia közepette szinte észrevehetetlen munkatársa, aki garancia a harmonikus együttműködésre: ő Michael Skibbe. A 36 éves szakembernek magas fokú edzői képesítése van, Völlernek nincs, ennek megfelelően osztja meg a feladatokat: Skibbe felelős az edzések szakmai programjáért, az ott begyakorolt akciók átültetéséért a játékba. Közösen vitatják meg a taktikát, a csapat-összeállítás viszont egyedül Völler hatáskörébe tartozik. Optimális összetételű kettős, semmit sem bíz a véletlenre. Az őszinte, bensőséges viszony annál is inkább szükséges, mert a rendelkezésre álló keret tudása nem világszínvonalú. Tisztában van ezzel Völler is: „Nincsenek jobbak” – deklarálja egyszerűen. Így a Nationalelf reményeit is csak a sokat hangoztatott német erényekre építheti: a küzdeni tudásra, az önbizalomra, az elszántságra. És persze, a hagyományosnak mondható szerencsére.
Fortuna már a csoportbeosztásnál jelezte jóindulatú támogatását: Írország, Kamerun és Szaúd-Arábia ellen kötelező a nyolcaddöntőbe jutás. Ezzel együtt Völler igyekszik – újra és újra – „leszállítani” a földre a reményeket: „Németországban a nyolcaddöntőbe kerülés kötelező elvárás, függetlenül attól, kik az ellenfelek. Nos, ideje ebúcsúznunk ettől a beállítottságtól, elmúltak azok az idők, amikor nyugodtan kimondhattuk: hopplá, most jövünk mi!”
És meglehet, most ez a szemlélet vezethet el odáig, ameddig a csapat korábban az ereje segítségével jutott el. A szerénység jó alapja lehet a sikeres világbajnoki szereplésnek.