Amit szabad Jupiternek...

Nehéz eldönteni – én legalábbis képtelen vagyok rá –, hogy mekkora a hatalma a közönségnek. A fölvetés persze elintézhető egyetlen kézlegyintéssel, mondván, a tömeg akaratát képtelenség figyelmen kívül hagyni, ám amióta a sport nem csupán szórakozás, hanem elsősorban szórakoztatás, az érzelmi szempontok kárára is az üzleti érveké az elsőség. Mint minden iparágban, szerte a világon.
A Lazio futballcsapata vasárnap szurkolói akarata ellenére győzte le az Internazionalét, bajnoki címhez segítve ezzel a Juventust. A lefújás után a római klub elnöke, Sergio Cragnotti egyrészt örült annak, hogy sportszerűségből jelesre vizsgázott a csapat, ugyanakkor keserűen állapította meg, hogy elveszítette népszerűségét.
Abból lett tehát botrány, hogy a sport, a fair play diadalmaskodott.
Mondhatnám, hogy ilyen a világ, de inkább hallgatok, mi több, reménykedem, hogy hosszú távon Cragnotti és a Lazio fuballistáinak alapállása diadalmaskodik. Hozzáteszem, sejtésem szerint a Lazio–Inter-meccs visszhangja nem lett volna kisebb akkor sem, ha simán nyer a forduló előtt a tabellát vezető milánói csapat. Egy olyan közegben, ahol a futball szent ügy, szinte őrület, minden esemény, amely csak egy picit túlhaladja a megszokottat, eltér az átlagostól – szenzáció. Téma napokon, heteken át.
Minderre bizonyság egy, a rómaival ellentétes példa, legalábbis, ami a közvélemény érdeklődését illeti. Állítom, kevesen tudják, hogy a vívók nemzetközi szövetsége nemrégiben sorsolással (!) döntötte el, hogy a női tőrözők és a férfi kardozók a jövőben csapatban nem vetélkedhetnek az olimpiai bajnoki címért, mert így ott lehetnek a játékokon a női kardozók. A döntés, a módszer jellemző, mint ahogy az is szinte belső ügy maradt, és marad, hogy az elmúlt hetekben a különféle Világkupa-versenyeken a vívók egyszerűen sztrájkoltak, nem voltak, és nem hajlandók eldönteni, ki a legjobb az adott napon a páston. Demonstrációjuk célja nemes, hiszen szeretnék jobb belátásra bírni a sportág és a NOB elöljáróit, szeretnék elérni, hogy a bornírt műsorváltozás csupán hamvába holt ötlet legyen. A cél nemes, az eszköz már kevésbé.
Már csak azért is, mert régi gondja a vívóknak, hogy versenyeiket a bennfenteseken kívül alig-alig értik, kívülálló csak ritkán ül föl miattuk a lelátóra. Elképzelem azt a nézőt, aki mégis rászánja magát, hogy figyelemmel kísérjen egy Világkupa-döntőt, aztán csak annak lehet tanúja, hogy milyen bátran, fegyelmezetten demonstrálnak azok, akiknek a kedvéért jegyet váltott. Meglehet, a vívótársadalom egységéről pozitív véleménnyel lesz, ám a vívásba nem szerethet bele. Pedig ugyebár a sportág legnagyobb gondja éppen az, hogy nem tombol a lelátó a viadalokon, nem véletlen, hogy rendre csak a hagyományokra hivatkozhatnak az elöljárók, amikor veszélybe kerül a vívás helye az olimpiai programban.
Rómában hetvenezren figyelték, hogy a Lazio, úgymond semmibe veszi a szurkolói akaratot, megeshet, hogy a létszám legközelebb csak ötvenezer lesz. A vívók, fölteszem, nem is gondoltak a közönségre, igazuk lehet, néhány száz néző nem oszt, nem szoroz.
Nálam a számok önmagukért beszélnek. Másként: amit szabad Jupiternek…