A mi esélyünk

Ha hiszik, ha nem, volt egy világbajnokság 1954-ben, amelyen a most négy közé jutott válogatottak közül hármat – Dél-Koreát, Brazíliát, Németországot – magabiztosan legyőztünk. (Jó, jó, a németeket csak egyszer, s nem akkor, amikor a legfontosabb volt, de a 8-3, az azért 8-3). A siker jó hatással volt a dolgozókra, ezrek és ezrek hódoltak pluszmunkával a játéknak (hol a 6:3, hol az olimpia, hol a futball-vb tiszteletére). Mára alaposan megváltozott a világ, s nem csak azért, mert már esélyünk sincs arra, hogy versenyben legyünk a koreaiakkal, a németekkel, a brazilokkal. Egyébként a törökökkel sem (hogy fogjam az elődöntő teljes mezőnyét). A munka tekintetében is fordult a világ, ma már nincs külön műszak, sőt, azt követelik a polgárok, hogy alanyi jogon nézhessék kedvenceiket. Például Németországban, ahol a kancellárral példálóznak. Okkal, hiszen Gerhard Schröder nem vett részt pénteken, a sevillai EU-csúcs hivatalos munkaebédjén, inkább megnézte honfitársait az Egyesült Államok ellen. A politikusok persze kiállnak amellett, hogy a nép nézhesse a derbit (könnyű nekik, ők a népszerűségből élnek, nem a profitból), vagy a hazafias érzések fontosságát emelik ki, vagy azt szajkózzák, hogy a közös meccsnézés jó eszköz a dolgozók motiválására. A cégek között akad, amelyik hajlik a kérésre, s akadnak hajlíthatatlanok. Az Allianz biztosító például megnyitja az alkalmazottak előtt a tanácstermeit, a DaimlerChryslernél viszont az összeszerelő-csarnokokban semmiképpen nem állhat le a munka, ezért a vezetők sem ülnek le a tévé elé – szolidaritásból.
Ismerve az emberi természetet, szerintem végül mindenki nézi majd a meccset, nekünk pedig másfél óránk mindenképpen van arra, hogy utána eredjünk a német gazdaságnak.
Használjuk ki!