Véget ért egy nagy szerelem

Harminckét esztendőn át tartott a viszony, ami sohasem volt flört, szerelem volt az, kérem, az első látásra. Voltak boldog, elviselhető és gyötrelmes időszakai a kapcsolatnak, ahogy az rendjén is való, ha komolyak az érzelmek. Aztán eljött a pillanat, amikor a főhős úgy döntött: vége, nincs tovább. Csak romba dönti a gyönyörűséges emlékeit azzal, ha marad. Erre még gondolni se akart, ezért aztán szakított. Nem várta meg, hogy esetleg elküldjék. Komjáti András július elsejével megvált a Vasastól.

Meglehet, ha nem ő búcsúzik, tőle köszönnek el, elvégre az edzői posztról való leváltása után a neki kreált sportigazgatói állás eleve megszűnt azzal, hogy a Vasas kiesett az első osztályból. Igen ám, de a bajnokság vége után néhány héttel a tulajdonos azzal kereste meg Komjátit, hogy újra ő lesz a vezetőedző, üljön le és egyeztessen azzal, akivel a Fáy utcában egyeztetni kell. A beszélgetésre sor került, mondták, majd értesítik. Telt-múlt az idő, de semmi sem történt, ezért aztán Komjáti úgy döntött, nem vár tovább. Megköszönte a bizalmat, s elment.
Nem hiszi, hogy pótolhatatlan űrt hagyott a Vasas mostani elöljáróiban. „Amikor az elmúlt őszszel visszahívtak edzőnek, éreztem, hogy kemény ellenzékem van. Téli leváltásom és sportigazgatóvá történt kinevezésem után sem volt más a helyzet, így törvényszerű, ami történt. A tulajdonossal nem volt gondom, az őt körülvevőkkel annál inkább. Biztos nem voltam szimpatikus nekik” – mondja az edző.
Ahhoz képest, hogy Szlavko Kovacsics menesztése után megmentőnek hívták Komjátit, eléggé furcsa, hogy ellenséges légkör vette körül. Ha félreteszik (mert ma ez a sikk), hogy a neve enyhén szólva is tapad a klubhoz, értékelhették volna, hogy két esztendővel ezelőtt vele lett bajnoki bronzérmes és kupadöntős az azóta kiesett Vasas. Ő ült a kispadon, amikor a csapat hosszú-hosszú idő után lehetőséget kaphatott arra, hogy európai kupában induljon. „Nagyszerű volt az a csapat, egységes, összetartó” – hárítja el a dicséretet Komjáti. Kétségtelen, a harmadik hely nem első, a döntő joga pedig nem kupagyőzelem, ám ha figyelembe vesszük, hogy abban a szezonban néhány hét után minden meccsre úgy indult el Komjáti András, hogy utána leválthatják, több, mint szép a teljesítménye. Embert próbáló tett. „Az akkori tulajdonos éreztette velem, kit kellene játszatnom, persze hozzátette, hogy én vagyok az edző, én döntök. A futballista nem lépett pályára, a levegő pedig megfagyott körülöttem. Ráadásul az volt a véleményem, hogy a csapat még nem érett a bajnoki címre, ezzel aztán végképp magam ellen hangoltam a főnökséget” – emlékezik Komjáti. A Vasas folyamatosan a második-harmadik helyen állt akkor, így nem tudták elküldeni az edzőt, akinek egyébként azt (is) a szemére vetették, hogy a csapat éppen a rangadókat nem nyerte meg. „Ezért mondtam, hogy korai még az aranyérem” – magyarázza most.
Kérdezem tőle, van-e valami, az ő személyén túlmutató tanulsága annak, ami vele történt. Széttárja a karját: „Elfogadom vagy sem, édesmindegy, de ma, amikor ugyebár az üzleti szempontok a döntők, nem számít, hogy kötődik-e valaki egy klubhoz vagy sem. Nos, tényleg jó lenne, ha valóban a piac törvényei diktálnának, de mindenütt, és mindig parancsoljanak, s ne csak akkor, amikor hivatkozni lehet rájuk egy-egy döntésnél. A legnagyobb szerelmekkel is megesik, hogy a körülmények áldozatai lesznek. Ez történt velem és a Vasassal is. Az a légkör, ami a Fáy utcai öltözőt jellemezte egykoron, mindenkit megfogott, aki belépett. Ha átvette azt ott lévők hullámhosszát, vihette valamire nálunk, ha nem, kikopott. De, aki maradt, azt később a szíve tartotta ott vagy vitte vissza, ha mégis elment. Ez benne volt a levegőben.”
Ma a szív nem számít, pénz meg nincs elegendő…
Az én olvasatomban pedig ez még a másodosztályhoz is kevés.