Egyszerű az élet

Mondhat akárki akármit, a futball nem egy bonyolult játék. Legalábbis ha abból indulunk ki, hogy a környékén szorgoskodók csak nagyon ritkán mondanak olyat, amire felkapja a fejét a kívülálló. Közhelyek, aranyigazságok röpködnek a levegőben, mind alkalmatlan arra, hogy a legkisebb szellemi izgalommal szolgáljon. Ugyanakkor valamennyi állítás cáfolhatatlan, azért ez is valami.
A vereséggel tartós frigyre lépő kispesti Téger István például azt kiáltja világgá, hogy ő és társai meglehetősen fásultak (igaz), ezért mentálisan (sic!) kellene megváltozniuk (vitathatatlan). Ha a lelkük erős lenne, az biztos sokat segítene, elvégre a csapatban „mindenki győzni akar” (még szép).
A ferencvárosi Dragóner Attila mintha kispesti sorstársának válaszolna, amikor arról beszél, hogy náluk nincs gond a meccsek sorozatával, mert Garami mester „alaposan fölkészített bennünket” (itt a megoldás, kérem).
A világsztároknál sem áttekinthetetlenebb a helyzet, az e heti Bajnokok Ligája-meccsek visszhangja szerint semmiképpen. Tégernek (tudják, „mentálisan”) ad igazat a Barcelona mestere, amikor Frank de Boert dicséri, mondván, fantasztikus ember, hiszen annak ellenére pazarul játszott, mi több, győztes gólt lőtt, hogy a közönség folyamatosan ócsárolta őt. A sorozatban első győzelmét ünneplő Newcastle edzője, bizonyos Sir Bobby Robson sem töpreng sokat, amikor a siker titkáról kérdezik. „Játékosaimtól megkaptam mindent, amit kértem tőlük” – hogy maradhatott volna így el a diadal? Arról nem beszélve, hogy „az akarat meg az elszántság volt a kulcs”, azt pedig a kisiskolás is tudja, hogy szilárd elhatározás híján nem valósítható meg semmiféle szándék.
A bajnokok között mostanság nem éppen acélos Bayern háza táján sem bonyolítják túl az elemzést. A sztárkapus, Oliver Kahn magától értetődőnek tartja, hogy „sokkal jobban futballozunk, mint az előző kiírásban, de ebből most semmi jó nem sül ki. Korábban rossz meccseket játszottunk, és úgy nyertünk egy-nullra” (lásd még: a szerencse forgandó). Hitzfeld mester sem habozik sokat, olyat ígér, amivel aligha nyugtat meg bárkit is. „Nem adjuk fel!…” – így vázolja a jövőt (és ki tudja, hány milliomodikként rögzíti a sport lényegét).
Szóval hamvába holt ötlet, ha valaki arra szánja rá magát, hogy nagydoktori értekezését abból írja, amit a meccsek előtt, alatt, után hall az érdekeltektől. Más kérdés, hogy a sors a közhelyáradat közepette is igazságos, a drukker (itt: olvasó) pedig őszinte minden szituációban. Ha csapata veresége után jut el hozzá a semmi, az olvasottak csak még bosszúsabbá teszik, ha viszont győzelmet követnek a jelentéktelen mondatok, kihúzza magát, még büszkébb az övéire, talán még arra is hajlamos, hogy a nyilatkozóról megállapítsa, nem csupán a szakmájához ért, még bölcs ember is (lelke rajta).
Mindebből logikusan következik, hogy a futball még annál is egyszerűbb játék, mint amennyire a hozzáértést mímelő magyarázatokból kitetszik. Jobb nyerni, mint veszíteni, ez a lényeg, s ehhez sem kell néhány eleminél több. Hogy nyerjen a csapat, ahhoz viszont már tudomány kell. Nem is kevés.
Mert állítom, mindig a győztesnek van igaza (és ezzel én is beálltam a sorba).