Emlék és mű Óbudáról

Higgyünk a szavaknak. Vegyük komolyan őket. Csak azokat az emlékműveket tartsuk hitelesnek, amelyek kapcsán emlékek és művek egyaránt az eszünkbe juthatnak.
Hidegkuti Nándor esetében nem lehet kétség.
Ott van például az örökké álló obeliszk, az angol–magyar. Ötvenhárom novemberében. Éppen hogy csak nekiveselkedtek a küzdők, amikor jött Hidegkuti, s máris egy-null. Ide. Az Öreg megadta az alaphangot. Hogy lőtt még két gólt ugyanott, s lőtt még harminchatot hatvannyolc válogatottbeli föllépésén, az csak (fontos) ráadás. Bizonyíték arra, hogy a legenda nem mese. Színezhette, színezheti a történteket mindenki alapállása szerint, de aki látott már pályát és labdát közelről, tudja, mennyire sokkoló, ha kezdés után szinte azonnal gólt kap a csapat. Odahaza.
Nemcsak játékosként emeltek kalapot előtte, edzőként is elismerték – Olaszországban, Egyiptomban és itthon. Tapasztalataiból a haláláig meríthettek azon kevesek, akik eljutottak odáig, hogy nem hitték, mindenkinél mindent jobban tudnak.
Mindez a műhöz tartozik, annalesekbe sorolt adatokkal igazolhatóan.
Az emlékek mások. Többről (is) szólnak, szólhatnak. Ha anekdotákba sűrűsödnek, akkor mindenképpen. És sokat jelent, ha a történetekben visszatérően a főhősé az utolsó szó. A poén.
Szuromi úr, aki Tatabányán volt játékosa Hidegkuti mesternek, órákon át képes ecsetelni az Öreg humorát. Ha elfogja a hév, még azokat az eseteket is fölemlegeti, amelyekből nem éppen a legjobban jön ki. Megesett például, hogy egy bajnoki után, miközben az öltözőben zuhanyozáshoz készülődött, mestere mellé állt, s halkan kérte:
– Szuromi úr, drága, ha megtenné…. Ha felöltözött, fáradjon már föl a pénztárba…
– Miért, Nándi bácsi?
– Be kéne fizetnie kétszázharminchat forintot a labdáért.
– A labdáért?
– A labdáért, igen. Nyilván a magáé, mert nem adta oda senkinek se a meccsen, de sajnos elfelejtette kifizetni…
Vagy Szabó Gyuri esete… Tatabánya valaha élt legnagyszerűbb jobb-bekkje akkoriban még szélsőt játszott, s olyan gyors volt, hogy megesett: nagy lendületében túlfutott az alapvonalon. Az egyik edzésen állítólag az Öreg egy ideig csak nézte, nézte, mit csinál a játékosa, aztán magához intette.
– Gyurikám! Látom, roppant gyors, még élvezem is, ahogy itt szélvészként száguld, csak attól félek, hogy egyszer majd nem tud megállni, kirohan az utcára, és elüti egy bányászbusz.
Cseppben, cseppekben a tenger. Akkoriban olyan volt a világ, hogy nem önmagukat vették mindennél komolyabban a szereplők, hanem a futballt. Ami ugyebár komoly dolog, de mégiscsak játék, ezért ideálisan nem nélkülözheti az önfeledtséget. Humor nélkül nem megy. Nem mehet.
Az Óbudai temetőben tegnap fölavatott sírkő csak jelzés. Idézi az emlékeket és a művet, emlékműve annak, hogy volt egyszer egy fénylő tehetségű óbudai srác, aki nyolcvan esztendőn át magától értetődően úgy élte le az életét, hogy ne beszélhessünk róla múlt időben.
A múló idő ellen többet nem tehetett.