És a ló megteremtette az embert…

Úgy dugja ki a fejét az ajtón, mint álmából felriasztott nagy mackó. – Mi van, nem bírja a havat a pesti nyavalyás? No, gyere már be – lép hozzám, ölel át, s vezet be a házba Bárdos György, a hetvenes-nyolcvanas évek világverő magyar fogathajtó-válogatottjának királya, a kétszeres világbajnok, aki felett mintha megállt volna az idő. Csak a haja lett kevesebb – bár abból sosem volt sok… –, meg az arca gömbölyűbb, mint amikor az angol királynő asztalánál költötte el fényes úri társaságban, ahogy mondani szokta, nagy-nagy pompában, az ő tiszteletére is adott vacsorát a windsori kastélyban.
Változnak az idők. Ezen a havas napon nem libériás inasok hordják körbe az ezüsttálcákat, nem is lazac meg aszpikos libamáj kerül az asztalra, hanem olyan falat, ami ide dukál, ebbe a Hetényegyháza határában lévő tanyára. Sonkát, kolbászt hoz Marika, a feleség, azt teszi elénk.
– Egyed, ilyet nem kapsz a városban. Mangalicából csináltuk, a sajátunkból. Látod – mutat ki az ablakon Bárdos –, oda vannak kicsapva, nem kell törődni velük, a telet is ott töltik.
A tanya mögötti elkerített réten úgy fekszik vagy ötven disznó, mint amelyik elhatározta, estére hóember lesz. Szép lassan befedi őket a fehér lepel…
Változnak az idők. Amikor még nem vonult nyugdíjba az 53. évét néhány hete betöltött hajtó, amikor a bakon kelt és feküdt, az első utunk azonmód az istállóba vezetett egy-egy látogatáskor. Még az Istenhozott-pálinka és a kolbász előtt. Most már nem, most már a meleg szobába húzódunk, de hogy lesz itt ló is, meg fogatolás is, abból látszik, hogy a két istállófiú (bocsánat, az egyik lány) már kitolta a fogatot, s kikészítette a lószerszámot.
Amíg ők kint hámolnak, addig ő a cserépkályha melegénél mesél.
Unalmasabbak, egyhangúak így a telek. Emlékszem, amikor Gyöngyösön meg Szilváson laktam, s készültem a világbajnokságokra, sötétben keltem, délelőtt a bakon, ebéd, aztán vissza ugyanoda, napestig. Így ment ez az első tavaszi versenyig, hogy addigra olyan kondícióba hozzuk a lovakat, hogy elámuljanak az emberek. Volt is mit nézni rajtunk…
Tényleg volt…
A szilvásváradi vébé előtt az egyik lovam megbetegedett, s néhány nappal a verseny előtt elpusztult. Képzelheted, amikor láttam, hogy kihúzzák az istállóból… Kellett egy másik bal hátsónak, nyergesnek. Amelyiket szerettem volna, de főleg kellett volna, nem kaptam meg, mindegy már, miért… Egy idegen került a fogatba, egy olyan, amelyik kilógott a sorból, a felét sem csinálta, mint a többi három. Pedig a mellé fogott lipicai, a Jankó segített neki, irányította, lökdöste, dolgozott helyette, de szinte hallottam, amint kérdi tőlem a maratonhajtás során, hát ez meg mit keres itt? Hibáztak a maratonon, hibáztak az akadályhajtásban – persze, lehet, hogy én is… –, ezüst lett a vége, nem lettem háromszoros világbajnok, s már nem is leszek. Majd az Attila fiam…
Közben az istálló előtt a két lip már befogva párolog, pokróc, kesztyű, ostor, hajts!
Lépeget Gyémánt és Remény a hároméves nyír,- nyár- és akáccsemeték között a hóban. A terület, a sok-sok hektár Bárdosé. Illetve, dehogy az övé. A fiaié. A hajtóvért örökölt Attiláé, meg az üzleti életben boldogulni próbáló bátyé, az Amerikából most hazaérkező Gyurié. Őzek, nyulak ugranak, fácánok rebbennek a fogat előtt, a velünk utazó kutya, Mitvisz (tényleg ez a neve…) legnagyobb örömére. A hajtó nem törődik velük, komótosan simogatja ostora sudarával a két ló hátát, akiknek ez az apró jelzés is elég ahhoz, hogy katonásan lépjenek. Nincs munka velük, emlékezhet Bárdos a régenvolt karácsonyokra.
Szegények voltunk az ötvenes években, ki nem volt az… Édesapám hentes volt, negyvenöt előtt saját bolttal, onnan szállított. A boltot elvették, így aztán az is ünnep volt, ha karácsonyra levághatott egy hízót. A fán dió meg alma lógott, sztaniolba csomagolva. Nem is tudnák a mai gyerekek, mi ez. Mégis boldogok voltunk, amikor ott állt a család a fa körül. Mert tudtuk, hittük, lesz ez jobb is, meg szebb is.
Lett is a két fiúnak, mert a testvérből, Béniből kiváló borász vált, Györgyöt pedig ünnepelték Bugactól, Hamburgon és Riesenbecken át Windsorig.
Nincs már köztünk az az ember, aki „Bárdost csinált Bárdosból”. Várady Jenő másfél éve pihen a Farkasréti temetőben, de a hajtó minden mozdulatában benne van a második apa, a Kapitány.
Nem volt karácsony, hogy ne mentem volna el meglátogatni őt és a családját. Vittem is mindig valami csekélységet, tudod, olyan „faluról jött” ajándékot. De a fontos az volt, amit tőle kaptam. Szigort, rendet, hitet és főleg határtalan szeretetet. Pedig letolt ám néha, mint a pengős malacot. Amikor aztán nyertem, világbajnok lettem, ő volt az első, aki odajött hozzám, perceken át simogatta a fejemet, s csak azt ismételgette, jól van…, jól van…, jól csináltad, Gyurka… Csak az fáj, de az örökre, hogy nem lehettem ott a temetésén. Pedig… Mindegy, no…
Csak néhány pillanat, s újra kemény a hajtó hangja, hazafelé irányítja a két szürkét, Attila fia lovait, akikkel azért nyugdíjasként is naponta dolgozik. A mangalicák nem törődnek velünk, a tehenek azonban nagy szemekkel bámulnak ránk – no, ezek is hazajöttek.
Itt vannak a bélszínek meg a rostélyosok, ott lesznek a karácsonyi asztalon…
A mostanin „nyári leves” vár minket, legalább az emléke legyen meg annak a szép évszaknak… Borsó, fehérrépa, sárgarépa, zeller, főtt krumpli, csirkenyakak, -májak és -szárnyak, ahogy illik…
Kanalazza az Öreg – otthon csak így hívják –, ízlik neki, Marika asszony nagyon tud…
(„Hogy mi lenne velem, ha nem lenne ló, meg nem találták volna ki a hajtást? Nem is tudom… Az biztos, hogy akkor ma mi nem ebédelnénk együtt, mert én a lipicaiak által lettem az, aki, s lettem a szegénynyé tett hentes fiából világbajnok. Célom azért most is van, mert azt mondom, ha engem olyan sokat segítettek a bakon, akkor nekem kutya kötelességem felemelni a fiamat is. Mert ha ő egyszer sikerre viszi a lovait, az lesz az én harmadik világbajnoki címem.”)