Lassúbb az ütem, csak az idő számít

Magától értetődik, hogy a megszokottól eltérően ünnepli a karácsonyt a legismertebb magyar röplabdázó, Kántor Sándor, hiszen a nyáron Japánba szerződött, ahol ez nem hivatalos ünnep. Kántor és családja azonban a hagyományoknak megfelelően köszönti a szentestét.

Kántor Sándor öt esztendőn keresztül játszott Olaszországban, a világ legerősebb bajnokságában, s noha már régóta hívták Japánba, a nyárig valamennyi felkérést elutasította. Az idén aztán elfogadta a Panasonic Panthers Oszaka ajánlatát, így az ünnepeket is a távol-keleti országban tölti.
– Hogyan tudják megünnepelni Japánban a karácsonyt?
– Szokatlan módon, de annál izgalmasabban. A csapat december 21-én és 22-én még meccset játszott, és kivételesen a hétfői, valamint a keddi napon nincs edzés. Ezt kihasználva elutazunk Kiotóba, ahol a régi császári udvart nézzük meg, majd szenteste otthon köszöntjük egymást.
– Karácsonyfát is állítanak?
– Itt nem lehet fenyőfát kapni, helyette vettünk egy tuját. Mivel a díszeket Cuneóban hagytuk, a gyerekek újakat készítettek, amelyek nekünk szebbek, mint a különféle gyári, csillogó kristálygömbök.
– Megszokhatta, hogy szűk családi körben tölti az ünnepeket, hiszen lassan egy évtizede játszik külföldön. Nincs ilyenkor hatványozottan honvágya?
– Pontosan ez a kilencedik karácsony, amit az otthontól távol töltök, a szeretteimmel legfeljebb telefonon tudunk beszélni. Ilyen értelemben Japán sincs messzebb Magyarországtól, mint Olaszország.
– Japánban, bár népszerű a röplabda, sokkal alacsonyabb szinten játsszák, mint Olaszországban. Nem okoz ez gondot?
– Más a mentalitás. Mennyiségileg még többet is edzenek, mint az európaiak, de a minőségre kevésbé figyelnek. Délelőtt tíztől este nyolcig többnyire három edzés van, ahol mindenki a lehető legjobban igyekszik teljesíteni. Olaszországban nem az órát néztük, hanem addig gyakoroltunk valamit, amíg jól meg nem csináltuk, itt ellenben percre pontosan ragaszkodnak mindenhez. A teremben, a folyosón, de még az öltözőben is van óra, minden pontosan addig tart, amennyi időt terveztek rá.
– Cuneóban igazi sztár volt, az utcán is felismerték. A távol-keleti országban létezik sztárkultusz?
– Oszaka sokkal nagyobb város, mint Cuneo, majdnem akkora, mint Budapest, így az emberek természetesen nem csak a mi csapatunkat érzik a magukénak. A mérkőzések után megvárnak bennünket, fényképeszkednek a játékosokkal, de elsősorban a japán válogatottak számítanak sztárnak.
– A világ legjobbjai közül sokan igazolnak Japánba, de onnan visszatérve már kevesen érnek ismét a csúcsra. Mi lehet ennek az oka?
– Egy ütemmel lasabban játszanak, mint Európában. Kezdetben nekem is gondot okozott, megesett, hogy már rég felugrottam, ám a labda még nem érkezett meg a feladótól. Meg kellett szoknom, hogy a nyitásfogadás után nem indulok rögtön, hanem felállok, s csak utána kezdem az ugrást. Ha egyszer megszokja valaki ezt a játékritmust, akkor nehéz visszagyorsulni a korábbi szintre.
– Akkor sem fogja megbánni a döntését, ha az olasz sztárklubok többet már nem hívják?
– Régóta csalogattak Japánba, de korábban mindig elhárítottam a megkeresést. Úgy éreztem, ha most is ezt teszem, akkor többet nem hívnak. Egy teljesen új világot ismertem meg itt, amit kár lett volna kihagyni. Mindig konkrét célokat tűztem magam elé, úgy érzem, amit lehetett, elértem. Németországban bajnok voltam és Bajnokok Ligája-döntőt játszhattam a Dachauval. Olaszországban európai és olasz kupát nyertem a Cuneóval, s tavaly nekem ítélték az Aranylabdát, aminél nagyobb elismerés nem érhetett volna. Ha már semmi mást nem nyerek, akkor sem lehetek csalódott.
– Szavaiból úgy érzem, Japánból viszszatérve elképzelhető, hogy befejezi a röplabdázást?
– Az még odébb van, ha sérülés nem jön közbe, akkor két-három esztendőt szeretnék játszani, ezzel együtt felkészültem arra, hogy a bajnokság élcsapatai esetleg már nem keresnek meg. Forliba, ahol az első esztendőmet töltöttem Olaszországban, minden évben hívnak játékos-edzőnek, úgy gondolom, oda bármikor mehetek. Aztán két-három év múlva kell majd komolyan elgondolkodnom a folytatáson, mert a lányom akkor kezdi el az iskolát, s nem szeretném, ha az egyik évben Olaszországban, a másikban pedig otthon tanulna.