Tavasz van

Eltelik a tél, jön a tavasz, hatvannégy tavasza, jön az első szerelem. A kor szokásának megfelelően, óra alatti levelezésekkel kezdődik. A lány szőke, nagy kék szemekkel, s rettenetesen vékony. Hamar kialakul a menetrendjük. Az iskola után a szőkeség hazamegy, persze, a legjobb barátnője társaságában, ő pedig – szintén a barátjával – megáll a házukkal szemben. A lányok a függöny mögül lesik, hogy ott vannak-e, mégis csak néha-néha jönnek ki az erkélyre. Ha megteszik, és a kedves leint neki, a nap hátralévő részében boldog tőle.
Heteken át nem történik ennél több, aztán egy szombat délelőtt, osztályfőnöki órán levelet kap a lánytól, benne, hogy délután a barátnőivel fagylaltozni megy, jó lenne, ha velük tartana. Találkozás négy órakor a Szivárvány Áruháznál.
Szóval, négykor.
És ez baj.
A nagyapjával ugyanis meccsre készül
(magyar–francia, Népstadion), kezdés fél hatkor. Képtelenség összeegyeztetni a kettőt, de azért megpróbálja. Alighogy hazaér az iskolából, máris hívja az öreget.
– Te, Papa, mi lenne, ha nem együtt mennénk ki a meccsre?
– Ne viccelj, megbeszéltük, hogy idejössz háromra, fél négykor legkésőbb elindulunk.
– Igen, de… Igen, de közbejött valami. Valamit, valamit még el kell intéznem.
– Mit kellene elintézned? Gyere csak ide, aztán együtt kimegyünk a stadionba. Sokan lesznek, ki tudja, mennyi idő alatt érünk ki.
Nincs sok esélye, de nem adja föl.
– És… És mi lenne, ha a stadionnál találkoznánk ötkor, ott a presszó előtt a Népstadion út sarkán?
– Szó sem lehet róla, gyere csak ide, ahogy megbeszéltük. Mi lehet az a halaszthatatlan dolog? Hetek óta ezt a meccset várod, aztán most variálsz itt nekem, összevissza. Gyere csak ide!
– Na jó, ott leszek háromkor – törődik bele a megváltoztathatatlanba. Érzi, hogy a nagyapja nem érti a dolgot, de tudja, ha értené sem menne bele az alkuba. Semmi mást nem utál jobban a rohanásnál, a kapkodásnál.
A stadionban tényleg sokan vannak. Nyolcvanezren. Hömpölyög a tömeg, ember ember hátán, mindenki bizakodva rágja a szotyolát. Nincs is értelme a búslakodásnak, hiszen két héttel előtte a csapat 3:1-re nyert Párizsban, elképzelhetetlen, hogy ne jusson tovább. Hát még amikor kiderül, hogy a Sándor Csikar is játszik…
Ül a tribünön, ízlelgeti az összeállítást (Szentmihályi – Mátrai, Mészöly, Sárosi – Nagy, Sipos – Sándor, Rákosi, Tichy, Bene, Fenyvesi dr.), gyorsan be is tanulja, a franciákét csak szőr mentén rögzíti.
– A Di Nallótól meg a Combintől azért félek… – jegyzi meg ennek ellenére fontoskodva, a nagyapja meg kontrázik.
– Azért a Lo Bello sem kutya… Olasz bíró, náluk sohasem lehet tudni.
Rámosolyog az öregre, határozott lelkiismeret-furdalása van, hogy szándékában állt egy percet is elmulasztani a közös meccsnézésből.
Hát még a végén, hiszen kettő egy ide (góllövő: Sipos, Bene, illetve Combin), tiszta az út a madridi Európa-bajnoki négyes döntőbe. Mindenki örül, mindenki mosolyog, még azon sem bosszankodik a nép, hogy a hetes busz éppen olyan ritkán járt a Thököly úton, mint más szombat estéken.
Gyalog mennek haza, az első perctől az utolsóig kitárgyalják a meccset, bírják szóval a Pannónia utcáig, mintha nem csupán másfél órán át tartott volna a játék.
A lányt elnyomja benne a friss élmény, a randevú emléke csak az ősszel tér vissza.
Kiküldik a Lehelre vásárolni, ő pedig, miközben annak rendje és módja szerint, a nagyanyjától látott hosszas válogatással bevásárol, megeszik egy fél kiló savanyú káposztát. Gyomorgörcs, jön az orvos, aki egy kis bélmérgezést is megállapít. Diéta (vízben főtt krumpli, üres pirítós, keserű tea), szobafogság, unalom. Bízik benne, hogy szombatig meggyógyul, mert azt beszélték meg a nagyapjával, hogy kimennek a Dózsa–MTK-ra.
– De, csak ha jól leszel! – inti egész héten az Öreg, aki szombaton úgy dönt, még nem egészséges. A meccsnek annyi. Hisztizik, tízpercenként jön elő új és új szempontokkal, mindhiába. Perdöntő érvként a tavaszi beszélgetésüket hozza elő.
– Emlékszel? Akkor lett volna valami fontos dolgom, de te azt mondtad, hogy amit megbeszéltünk, az szentírás! Most én mondom neked, hogy szentírás…! Tessék kivinni a meccsre!
– Akkor jól voltál, kisfiam… – simogatja meg az Öreg, és a könyvébe temetkezve jelzi, hogy befejezte a beszélgetést.
A tizenkét évesek makacs indulatával felhúzza magát (nem tudhatja, hogy a szezon talán leggyengébb derbijén nyer a Dózsa egy nullra), elkeseredettségét csak növeli, hogy nem találja a gombfociját. Képzelhető, milyen fekete a nap. Hát még ha sejtené, hogy a Megyeri úti rangadó lett volna az utolsó közös nagy meccsük.
A következő tavaszon ugyanis, ki tudja, miért, de eléggé nagynak találják már ahhoz, hogy a barátaival menjen meccsre. Azokkal, akikkel tánciskolába is jár vasárnap délelőttönként, meg előtte a totózóba, elvégre az is olyan felnőttes dolog. És persze ott is a futball a főszereplő. Március elején a szving és a csa-csa-csa oktatásának zenitjén lógnak el először, és rohannak a Népstadionba. Kettős meccs (MTK–Ózd, Ferencváros–Pécs). Az M szektorba vesznek jegyet (20 forint, plusz 1,50 olimpiai hozzájárulás), mindkétszer 1:1 a végeredmény, azóta is benne van, hogy egy Gór nevű pécsi hatalmas gólt lő messziről Géczy kapusnak. Ezenkívül tökmag, szotyi, nápolyi, frutti (a tejkaramellát nem szereti, beleragad a fogába).
A nagyapja azért ebben is benne van. Este kifaggatja arról, mi volt a meccsen, az unokája leválásával már csak a tévé, a rádió meg a gyerek beszámolói vannak neki a futballról.
Aztán egyszer csak törzsvendége lesz az Erdért-pályának. Az ottani blasz egyes meccsekre korábban is illett volna mennie, hiszen ő az első ember. A szakosztályvezető. Alapvetően hivatali tekintélye miatt kérik fel rá, a vállalat (még sehol sincsenek az oly híres faházai) a nagyapjáékhoz tartozik, aki csak akkor kezd érdeklődni a csapat iránt, amikor az unokája már egyedül jár meccsre. Hogy magával hívhassa néha.
Ő pedig megy. Megismerkedik a kiscsapatok világával is. Ugyanolyan lelkesedéssel, mint amikor a klasszisokra csodálkozott rá. Megőrzi a memóriája a Népfürdő utcai meccseket. Mindmáig emlékszik a csapatra, a neki klasszikus felállásra – úgy-ahogy. Hosszasan meséli az osztályban, hogy a kapust Juhásznak hívják, a védelemben ott a Pecsenka Tibi, a Melicharek Zoli, a Tasnádi ,,Csumek” meg a balbekk, a Vígh ,,Zsuzsi”. Elöl Szejle Tibi a jobbszélső, a center pedig Friedrich, akire roppant tisztelettel néz mindenki, okkal, hiszen korábban megfordult még a másodosztályú Előrében is.
Az Erdért-pálya különleges figurája még Kiss úr, a pszichológus. A tarcsiban játszik. Nem fiatal, lehet úgy negyven, ám képtelen elszakadni a játéktól. Jellemző eset, hogy ülnek a nagyapjával valamelyik meccsen egy pálya széli padon, vagy tíz perc lehet hátra a játékból, amikor a ,,fakó” szállingózni kezd az öltözőből. A nagyok után jönnek ők.
Kiss úr megáll a pad mellett, a vállára teszi a kezét.
– Öcsi, add át a helyed, hadd üljek le, kell az erő, nekem itt meccsem lesz…
Szó nélkül feláll, de kis híján elröhögi magát, komikusnak tartja a kopasz urat, a zöld-fehér csíkos sportszárba tekert vékony lábaival.
– Ez azért túlzás… – súgja a nagyapjának, aki miközben észleli, hogy véget ért a játék (Erdért–HPSE 2:1), a kijárat felé terelve halkan mondja:
– Nem túlzás ez, gyerek… A játék nagyon fontos… Ezt nagyon megtanultam, amikor ifi voltam a Budai Hariháromnál.
– És aztán? Aztán hol játszottál?
– Sehol. Abbahagytam. Megismertem a nagyanyádat, beleszerettem, és befejeztem. Tudod, van, ami még a játéknál is fontosabb. De, ezt még nem értheted, majd megtanulod.
Tényleg nem érti. De hétfőn, már az első óra előtt megböki a szőke lányt:
– Te, figyelj csak…! Mi lenne, ha újra leveleznénk…?