Csizma az asztalon

Nem irigylem Szili Katalint, hogy elvállalta az Európa-klasszis pécsi női kosárcsapat társadalmi elnöki tisztét.
Nem irigylem a PVSK kosarasait, hogy az Országgyűlés elnöke lett az első (társadalmi) emberük.
Elsősorban a szituáció miatt. Olyan helyzetbe sodródtak ugyanis, amelyből egyszerűen képtelenség jól kijönni.
És most hagyjuk az örök kérdést, hogy a politikának szüksége van-e a sportra, a sportnak a politikára – egymás kezét fogják már réges rég, ez alaphelyzet. Másról van szó.
Az egymásra találást minden bizonnyal a kosarasok kezdeményezték, aligha hiszem, hogy egy országosan ismert politikus azzal a vággyal ébredne föl egy szép napon, hogy vagy sportvezető lesz estére, vagy fabatkát sem ér az élete. Életszerűbb, hogy a klub elöljárói gondolkoztak el hosszasan azon, kivel járnának a legjobban első emberként, azaz ki tud a legtöbbet segíteni nekik? A segítség mostanság persze a pénzzel egyenlő a magyar sportban, a fölismeréshez nem kell gimnázium.
És itt kezdődnek a bajok.
Ha ugyanis Szili Katalin – eleget téve a bizalomnak, élve országos ismertségével – megpendíti itt-ott, hogy nincs ám a pécsi kosarasoknál nagyszerűbb társaság szerte a világon, s értve a szóból ez vagy az a cég máris kész a segítségre, a politikában (jobb helyeken) honos erkölcsök ellen vét. Ha viszont ügyelve a tisztaságra, még a látszatát is elkerüli annak, hogy több szót vesztegessen a lányokra, mint amennyi ildomos annál, aki kötődik Pécs városához, s mint ilyen érthetően büszke Rátgéber Lászlóra és a csapatára, azt a klub veheti zokon, mondván, akkor minek díszeleg a díszhelyen.
Ördögi kör ez, nincs menekvés.
A szituáció ugyanakkor túlmutat önmagán, jellemző a magyar sportra. Hagyományosan. Mert történhet akármi, fordulhat a világ akár száznyolcvan fokosat, nehéz változtatni a beidegződésen, hogy a pályák, a stadionok környékén fölülről várnak mindent. Miközben kínosan ügyelnek arra, hogy senki még csak meg se próbáljon beleszólni abba, amit csinálnak, magától értetődően várják el, hogy semmiben ne szenvedjenek hiányt.
Mint azokban az évtizedekben, amikor költségvetési tényező volt a sport, a legeslegutolsó fillérig.
Példa rá (erre is) a futball, ahol valamennyi klub büszkén vallja, hogy nagyszerű üzlet a játék, megéri befektetni, ám a pénzt, ami fialhat, kívülről várja. Ha pedig nem akad fejőstehén, és beüt a krach, a ligától áhítja a megváltást, elvégre ott szajkózzák folyamatosan, hogy a profi futball üzleti alapjait megteremtették. Tovább menve, ha hitelt kérnek, s nem kapnak, örök és halálos a sértődés, senkinek nem jut eszébe, hogy az üzlet világában csak akkor ülhet meg a kérelem, ha (szinte) biztos a visszafizetés.
Elismerem, méltatlan volt, hogy a honi futballt egyáltalán kapcsolatba hoztam a pécsi kosarasokkal, akik, úgymond, más kávéház. Bevallottan elfogult vagyok velük és Rátgéber Lászlóval, a produkciójuk alapján nálam nemhogy Szili Katalin, hanem az ENSZ-főtitkár vagy éppen az Európai Unió soros elnöke is az élükre állhatna (társadalmilag), csak nőne tőle az említett urak tekintélye, a pécsieknek meg magánügyük, kire esküsznek.
De mit keres a csizma az asztalon?