Hat hét alatt összeérett a csapat

-KÉZILABDA- A vasárnap zárult női kézilabda-vb-ről még évek múlva is a drámai utolsó öt perc jut majd mindenkinek az eszébe, pedig felejthetetlen két hét után jutott el az ezüstig a válogatott. Mocsai Lajos szövetségi kapitánnyal a mérkőzéseket idéztük fel.

Ingadozó teljesítményt nyújtott a felkészülés során a csapat, hiszen a rosszul sikerült hazai torna előtt kiválóan szerepelt a norvég és a francia túrán.
– Azzal tisztában voltam, hogy a káposztásmegyeri tornán mutatott játék nem mérvadó, akkor jött ki a kemény felkészülés miatti fáradtság a csapaton, ráadásul ez volt az utolsó lehetőség, ahol felmérhettem, kire, milyen poszton számíthatok. A célunk pedig egyértelmű volt, az első öt hely valamelyikét megszerezni, s ezzel az olimpiai szereplést kiharcolni. Az ötben persze az éremszerzés is benne volt.
– Nehezen indult, a második mérkőzésen vereséget szenvedett az együttes Németországtól, s a továbbjutás sem tűnt egyszerűnek. Nem tartott akkor a kudarctól?
– Meg sem fordult a fejemben. Azon gondolkoztam, hogyan lehet azokon a hibákon javítani, amelyek a vereséghez vezettek. Hogy a védekezésünk hatékonyabb legyen, hogy a kapusunkról kipattanó labdákat mi szerezzük meg, hogy fegyelmezettebb legyen a játékunk. Aztán másnap már mindenki azt kérdezte a szlovénok elleni győzelem után, miként lehet ilyen fordulat. Úgy, hogy nem azon tanakodtunk: „csak nehogy baj legyen!”, hanem összeszedtük magunkat.
– A vereségtől kezdve eredménykényszerben volt a csapat, több vereség már nem fért bele, mert az a korai búcsúval járt volna. Ez sem volt nyomasztó?
– Valóban éreztük ennek a felelősségét, de azzal igyekeztem levenni a terhet a játékosokról, hogy mindig csak a következő feladatra összpontosítsanak, ne számolgassanak, hanem azt nézzük, miként lehet sikerrel venni az aznapi akadályt.
– Ez napról napra jobban ment, miközben betegségek, sérülések tizedelték a csapatot, sőt az ukránok ellen ön sem ülhetett le a kispadra. A kényszer mennyire nehezítette a helyzetét?
– Egy hosszú torna során ilyen mindig előfordul, most sajnos hatványozottan összejött, hiszen Farkas Ágnes szinte végig beteg volt. Amikor már úgy tűnt, rendben van, ismét visszaesett, s a döntőn hárman játszottak lázasan. Ehhez alkalmazkodni kellett, és szerencsére partnerek voltak a játékosok, mert aki pályára lépett, az mindig a maximumot akarta kihozni magából. Úgy érzem, a felkészülés hat hete során összeérett az együttes.
– Két napot már aludhatott a döntő után. Sikerült-e azóta rájönni, mi okozta fordulatot az utolsó öt percben?
– A lelki alkatunk miatt meg kell találni, miként oldható meg, hogy ilyen rövidzárlatok ne történjenek. Talán jobb lett volna, ha csak két-három gólos előnnyel kezdjük a hajrát, mert arra nem lehetett volna ráülni. A hat gólnál óvatossá vált a csapat, túlzottan a biztonságra törekedett, s nem azt játszotta, amit addig. A francia edzők a döntőt követő banketten elmondták nekem, hogy akkor úgy érezték, nagyon örülnek, hogy ilyen fantasztikus légkörben velünk játszhatják a döntőt, s ezüsttel zárhatják a világbajnokságot. Ez a tudat a játékosaikat is felszabadíthatta, míg a mi csapatunk begörcsölt.
– Az utolsó percek feledhetetlenek és egy kicsit keserűek voltak, de összességében óriási siker a második hely. Kik szerezték a csapatból a legkellemesebb meglepetést?
– Nem szeretem a név szerinti kiemeléseket, mert mindenkinek voltak fontos megmozdulásai, amelyek nélkül nem juthattunk volna idáig. De természetesen voltak, akik nagyobb szerephez juthattak az ismert körülmények miatt. Nem kiemelési sorrendben, hanem jobbról balra haladva értékelnék. Lovász kiemelkedő teljesítményt nyújtott, szélsőként 75 százalékos teljesítménnyel negyedik lett a góllövőlistán, ráadásul bűntetők nélkül, ami önmagáért beszél. Radulovics külön kategória, mindenki számára példaértékű, ahogy a szülését követően tudatosan felépítette magát, a játékát. Lelkesedése a többiekre is hatással volt, igazi vezéregyéniség. Görbicz fantasztikus teljesítményt nyújtott, a csapat legfiatalabb tagjaként fogta össze az együttest, mindent elmond, hogy beválasztották az All-star csapatba, azaz a vb legjobb irányítójának látták. Emberként jól vizsgázott, magára vállalta a felelősséget, mert a végén tőle vették el a labdát a franciák… Ezt az alkalmat is megragadom, hogy levegyem a válláról ezt a terhet, mert sok összetevője van annak, hogy akkor odáig jutottunk. Ő lőtte be például a győztes gólt, az más kérdés, hogy ezt jogtalanul nem adták meg a bírók. Kulcsár élete legjobb teljesítményét nyújtotta, a vb alatt mindöszsze négyszer hibázott, amely elképesztően jó arány. Ferling kényszerűségből lett balszélső, de elbírta a terhet, klasszissá vált. A végére hagytam a csapat egyik legjobbját, Pálinger Katalint, aki nemzetközi szinten, extraklasszisként játszott. Független szakemberek szerint ő volt a torna legjobb kapusa, de úgy érzem, azért nem őt választották meg annak, mert nem akartak túl sok címet nekünk ítélni… A döntőben egyértelműen felülmúlta a legjobbnak választott francia Nicolast. De hangsúlyozom, ez az ezüstérem az egész csapat teljesítménye, mindenki joggal lehet büszke rá.