Kabos Endre ismeretlen balesete

Kabos Endréről, a berlini olimpia egyéni kardgyőzteséről az 1985-ben megjelent Sportlexikon megírja: „A Tisza Vívó Club, majd az Újpesti Torna Egylet tragikus sorsú versenyzője 1944-ben a Margit híd fölrobbantásánál vesztette életét. ”

Kő András
2004. 02. 23. 23:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Különös sors jutott Kabos Endrének. 1944. november 4-én villamosuk éppen a Margit hídon haladt keresztül, amikor a kora délutáni forgalom idején, máig tisztázatlan okok miatt, az akkor már aláaknázott híd pesti szárnya váratlan robbanás következtében a Dunába rogyott. Szombat volt, 14 óra 20 percet mutatott az óra. Járművek csúsztak le a beszakadó pályán, fuldoklók százai küzdöttek a roncsok között. Sokan a Parlament előtti lépcsőkön vergődtek ki a partra, mások a mentést egyedül megkísérlő Bihar gőzös legénységének köszönhetik – vagy hetven lélek –, hogy megmaradt az életük. Félszázan azonban – köztük a berlini olimpia egyéni kardbajnoka, az 1932-es Los Angeles-i és az 1936-os berlini játékok győztes kardcsapatának tagja – örökre eltűntek a hullámsírban.
De ugorjunk vissza az 1936-os olimpiai esztendőre. Az egyéni kardverseny döntőjéről, Kabos utolsó csörtéjéről írja Kalmár István, a Nemzeti Sport tudósítója: „Örömében ledobja a kardját és a maszkját, odaszalad ellenfeléhez. Megöleli, felemeli, megforgatja a levegőben egymás után háromszor is, aztán leteszi, szorongatja a kezét. A teremben a magyarok őrült örömrivalgásba csapnak… Kabos ezt mondja:
– Természetesen végtelenül boldog vagyok. Olyan boldog, amilyen talán még sohasem voltam.”
A magyar vívósport másik csillaga, a szintén tragikus körülmények között elhunyt Petschauer Attila elsőként készített interjút az egykori csapattárssal. 1936. augusztus 18-án ezt olvashattuk az Estben:
„– Üljünk félre, Bandi. Beszélj, mit érzel?
– Boldog vagyok, hogy ezt a napot megérhettem. Hidd el, szeretnék sírni, mint egy kisgyerek, de tudom, hogy nem illik.
– Ha jólesik, sírjál. Ezek a könynyek örömkönnyek. Úgyis sok keserűséged volt, míg idáig jutottál.”
És Petschauer Attila megkérdezte tőle, indul-e még versenyeken. – Még fiatal vagyok, most leszek harmincéves, ott akarok lenni Tokióban is – válaszolta Kabos.
Tokióban 1940-ben lett volna olimpia, közben azonban kitört a japán–kínai háború, és a nemzetközi közvélemény nyomására a japán kormány visszaadta a megbízatást. A NOB ekkor Helsinkit kérte föl a játékok megrendezésére, de végül az az olimpia is elmaradt. Mint ahogy az 1944-es, Londonra bízott játékokból sem lett semmi.
Vajon Kabos Endre mit érzett? Nyilván valami hasonlót, mint az 1984-es Los Angeles-i olimpiától távol maradó sportolók.
1936. október 19-én a Reggeli újságban a következő címet olvashatjuk: „Kabos Endre világbajnokot vasárnap elütötte egy autóbusz a Berlin téren.” (Tudni kell, akkor még az olimpiai küzdelem világbajnokságnak is számított.) Alább pedig Kabos így nyilatkozik:
„– Az történt, hogy a kettes jelzésű autóbusz hirtelen fékezett, a kocsi megcsúszott és fellökött. Nekiestem egy fának, de nem történt különösebb bajom. Mindenesetre felkerestem orvosomat, mert valami roppanást éreztem, és meg akartam győződni arról, hogy nem történt-e komolyabb bajom. Mint az orvos megállapította, az olimpiászhoz hasonlóan, erős fizikumom és szerencsém játszott közre ennél a balesetnél is. És bár híres vagyok állóképességemről, olyan biztosan mégsem állok, hogy egy autóbusz ki ne billentene stabilitásomból.”
Később kiderült, Kabos egyik bordája eltörött, a hazai sporttörténetírás azonban ezt a balesetet sohasem említette. Pedig könnyen az olimpiai bajnok életébe kerülhetett volna. 1944-ben a Margit hídon már nem volt ilyen szerencséje.
Igenis van vak és ostoba véletlen, ami maga alá gyűr mindent. Kabos Endre sorsa ezt látszik igazolni. Néha a leggondosabb tervek is zátonyra futnak. És hiába szeretnénk hinni, hogy kezünkben tartjuk a sorsunkat, nemegyszer külső erők játékszerei vagyunk.
Az Egyesült Államokban élő, ebben az évben a századik életévét betöltő Zöld Ferenc, a vívószövetség egykori titkára beszélt utoljára Kabos Endrével.
– A Margit híd pesti megállójában találkoztam vele – mondja. – Hívott, hogy menjek át vele Budára, ott bujkált a feleségével. Nemet mondtam. Elköszönt, felszállt a villamosra, a villamos pedig a Dunában kötött ki… Egy nappal a születésnapja előtt. Ha vele megyek, én sem maradtam volna életben.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.