Zánka helyett Kanada

Ha a márciusi budapesti világbajnokság előtt mérleget készítünk, kiderül: atlétáink közül fedett pályán Major István a legeredményesebb. A hetvenes évek elején mesterhármast ért el, 1971-től háromszor nyert Európa-bajnokságot magasugrásban, 1974-ben pedig ezüstérmes lett. A volt sokszoros csúcstartó 1983-ban elhagyta az országot, családjával Kanadában telepedett le. Azóta szinte alig hallottunk róla.

-ATLÉTIKA-
Kiemelkedő egyénisége volt a férfi magasugrásnak Major István, húszévesen, 1969-ben 212 centiméterre javította a szabadtéri országos csúcsot, s öt év alatt tizenkét centiméterrel emelte a rekordot. A Honvéd versenyzője fedett pályán is 224 centiméterig jutott. Hosszú és eredményes pályafutását 1982-ben fejezte be, majd némi meglepetésre nem fogadta el a zánkai úttörőtáborban felajánlott állást, inkább külföldre távozott a családjával. Húsz éve él Kanadában, Toronto elővárosában.
– Nem szépítem, nem tagadom, megbántam, hogy elmentem – magyarázza Major István. – Pedig nem siettem el a döntést, amikor átmentünk a határon, egy ideig öt kilométeres sebességgel mentem az autómmal. Azon gondolkoztam, előre vagy vissza? Nem volt nekem semmi bajom, csak nem tudtam megszokni az elvtársozást. Kilenc hónapig a Fertő tó melletti táborban vártunk a kanadai beutazóvízumra. Előfordult, hogy éjjel kimentem a határra, hazafelé néztem, és sírtam, de akkor már nem volt visszaút. Kanadában teljesen a nulláról kezdtünk mindent, se lakás, se munka, az első években sokat szenvedtünk. Aztán állást kaptam egy egyetemen, atlétikát tanítottam. Nagyon jó munka volt, csak keveset fizettek, ezért három év után elmentem tanítani, de a középiskolában annyira elviselhetetlen volt a gyerekek fegyelmezetlensége, hogy feladtam. Azóta általános iskolában tanítok, mindent, tehát angolt, éneket és hittant is.
A Honvéd magasugrója híres volt arról, hogy a versenyeken csak az elugró lábán viselt cipőt. A kívülállók nem értették, hogy ez miért jó, miért nem zavarja.
– Edzőm, Noszály Sándor, az Isten nyugosztalja, vidéki versenyző volt. Mezítláb tanult meg magasat ugrani. Vele találtuk ki ezt a felemás megoldást, amelynek az volt a lényege, hogy a nekifutás végén így jobban le tudtam lapulni, s alacsonyról indítottam el a felugrást. Számomra nem munka, hanem szerelem volt a magasugrás. Ezért aztán még harminchat évesen is elindultam a kanadai fedett pályás bajnokságon, amelyen különösebb felkészülés nélkül, emlékezetből kétszáztizenöt centimétert ugrottam. Nem az én szégyenem, hogy ezzel kanadai bajnok lehettem.
Az ötvenöt éves Major István három gyermeke közül a tizenkilenc éves Imola követte csak az apját, aki atletizál, de csak amatőrként, nemrég egy egyetemi versenyen 170 centimétert ugrott. A húszéves Linda a férfias sportágakat kedveli, a karatét és a rögbit.
– Büszke vagyok arra, hogy mind a három gyerek hibátlanul beszél magyarul, én otthon soha- sem beszéltem velük angolul. Az is jó, hogy nagyon szeretnek Magyar-országon nyaralni. Sőt, a mérnök végzettségű Nimród úgy tervezi, hogy Magyarországon fog élni.
Major István egyelőre nem követheti fiát, hiszen még jó néhány évet kell dolgoznia a kanadai nyugdíjig. Azt tervezi, továbbképzi magát, hogy ismét egyetemen taníthasson. Húsz év alatt sikerült megteremtenie a kényelmes élet tárgyi feltételeit, ennek ellenére még mindig idegennek érzi magát Kanadában.
– Teljesen más világ, amelyet egy európai nemigen tud megszokni. Például, amikor középiskolában tanítottam, úgy éreztem magam, mintha egy börtöniskolában dolgoznék, annyira rosszak, neveletlenek voltak a gyerekek. Azt hiszem, végleg sohasem térek haza, fél évig Kanadában, fél évig otthon élek majd, biztosan egyszerűbb lesz úgy az életem.