Vége egy sorozatnak, de legalább szépen

L A B D A R Ú G Á S Futballünnep volt szerdán este a Puskás Ferenc Stadionban – ötvenezer néző előtt. A világbajnok brazil labdarúgó-válogatott barátságos mérkőzésen szerepelt Budapesten, s meggyőző játékkal, magabiztosan, és tegyük hozzá, félgőzzel győzte le 4-1-re a magyar válogatottat. A Matthäus-csapat minden tőle telhetőt megtett – ennyire futotta.

Ritka pillanat, meg kell becsülni. Az akár súlyosnak is nevezhető 4-1-es vereség, a fölényes és mosolygósan könnyed brazil focibemutató után nem hallatszott fütty. Ellenkezőleg. A zsúfolt lelátók a bennünket szerető (Torghelle lese, Felipe buktatása) olasz bíró, De Santis hármas sípszava után is zsúfoltak maradtak, a szurkolók odahívták a játékosokat, s megköszönték nekik az élményt, amelyből oly kevés jut annak, aki ebben az országban szereti a futballt.
Valahogy úgy lehettünk ezzel a vereséggel, hogy bánja a csuda. Még akkor is, ha az 1-4-gyel véget ért a dél-amerikaiak elleni veretlenségi sorozat. Mindenki számolhatott vele, a lényeg most a játékon volt, a csodálatos játékon. Merthogy ismét megtapasztalhattuk, s nem csak a szerdai bemutatón, de már az egy nappal korábbi brazil edzésen is, mekkora csoda a futball. Tudtuk ugyan, hogy kik érkeznek hozzánk, tisztában voltunk azzal, hogy a legnagyobbakat láthatjuk vendégül – és mégis. Százezreket, de tán milliókat varázsolt el újból az, amit Brazíliában futballnak neveznek.
Könnyedség jellemezte a szövetségi kapitányukat, Parreirát is, amikor előbb „négyszemközt,” tolmácsolás nélkül nyilatkozott a brazil újságíróknak, majd utána a magyaroknak is. Nem volt nehéz dolga, dicsérhetett mindent, mindenkit. Bennünket azért, mert jó házigazdák voltunk, szerettük a csapatát, mintaszerűen láttuk vendégül őket. Az övéit pedig azért, mert többet, jobbat kapott, mint várta.
– Sajnos, kevés időt tölthet együtt a keret, szanaszét vagyunk a világban. Örömmel láttam, hogy, ha nem is százszázalékos erőbedobással, de koncentráltan futballoztak a játékosaim, szép és eredményes játékkal szórakoztatták a közönséget.
Nem lenne igazi brazil a tíz évvel ezelőtti világbajnok csapat mestere, ha nem szúrt volna be egy szambás hasonlatot is a mondandójába.
– Körülbelül a harmincadik perctől játszott és táncolt a zenekar, ekkor már a karneváli hangulatot idézték fel; addigra a szambaiskola minden lépését hibátlanul adták elő.
Nem véletlen, hogy ennek a táncnak az lett az eredménye, hogy az addig 0-0-ra álló találkozót 12 perc alatt alakították 3-0-ra.
A vesztes fél szövetségi kapitánya, Lothar Matthäus nem hozhatott példákat a magyar csárdás fejlődéstörténetéből, kénytelen volt a ténynél maradni. Annál, hogy az együttes – bár a német többször is elmondta, legyőzheti a világbajnokot – vereséget szenvedett. Tegyük rögtön hozzá: ettől a csapattól, és így, szabad. Tény, kellettek hozzá a jó szándékú Ronaldinhóék is, akik „csak” ennyit akartak focizni. Ahhoz viszont, hogy taps köszöntse a vesztest a találkozó után, kellett az a tizennyolc magyar labdarúgó, aki szerephez jutott a mérkőzés során, s aki, néhányukat leszámítva, felvette a brazil ritmust (még ha nem is a szambáét). Még akkor is, ha Matthäus azt mondta, nem tudta kellően és minden játékosába beleplántálni a saját optimizmusát és hitét.
Nem az akarati tényezőkről és az eltökéltségről volt itt szó, sokkal inkább arról, hogy a mi futballistáink magyar futballisták, s amikor ők már ötösbe kapcsoltak, az ellenfél akkor váltott lezser könynyedséggel hármasba…
Nincs baj, mert nem lehet, e vereség után. Nekünk nem a világbajnokkal szemben kell növelni az önbizalmunkat, s nem is a júniusi ellenfél, Németország ellen, hanem majd a könnyebbnek (?) tűnő, bár még mindig nagyon nehéz vb-selejtezőkön. A gond viszont itt kezdődik. Mert akárcsak vasárnap a japánok ellen, ezúttal is „csak” futballisták és egyének voltak a gyepen, akiket, legalábbis a látottak alapján, nem lehet csapatnak nevezni.

---