Vendégünk az ünnep

Edzésen 25, a meccsen 50 ezren voltak kíváncsiak a brazilokra, ez annyi mint hetvenötezer ember. Tömeg a javából; ha az itthoni bajnokikra hetente kíváncsiak létszámával hasonlítjuk össze, kifejezetten megdöbbentő az adat, és sok mindenre bizonyíték.
Arra például, hogy nagyon szeretik mifelénk a futballt; ha valódi a sztár, igazi a produkció: (sport)emberi. És ezzel máris megdől jó néhány tétel, amellyel visszatérően szolgálnak az okosok, mondjuk arról, hogy manapság már annyi szépet és jót kínál a világ, hogy kevesebb az esélye a labdarúgásnak, mint korábban. Mondjuk, a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben, amikor – mondják – azért volt rendre telt ház a hazai derbiken, mert csak a futball volt az embereknek szórakozásul. Most nem megyek bele abba, hogy a citált korszakban a színházak is zsúfolt házak előtt játszottak, s vasárnap délutánra, estére elővételben kellett jegyet vennie annak, aki biztosra akart menni; maradjunk csak a játéknál. A megfejtés egyszerű, ugyanúgy valódi volt a produkció nálunk, mint szerda este a brazil oldalon.
A lényeg, hogy nem azért vannak ötszázan (Győr–Békéscsaba), ezren (Pécs–Szombathely), kétezren (Újpest–Sopron) a lelátókon, mert – idézem – „az emberek elfordultak a futballtól”, inkább azért, mert igényesek. Ami kifejezetten öröm. Az már persze kevésbé, hogy éppen azoknak nem tapsolhatnak, akiket hétről hétre nézhetnek. Ahol pedig az átlagot (nem a húsz évvel ezelőttit, a mostanit) meghaladó a nézőszám, ott vagy a hagyomány az úr (Üllői út), vagy – vidéken – a lokálpatriotizmus. (Egyébként mindkettő erő – lehetne.)
A köszönet megilleti a szövetséget, hogy tető alá hozta a magyar–brazilt, ám az ünneppel tulajdonképpen maguk alatt vágják a fát az elöljárók. Ha lehet, még nagyobb a felelősségük amiatt, hogy futballban ott tartunk, ahol, ráadásul a döntésre hivatottak képességei igencsak megkérdőjelezhetők, hiszen ugyan mi számíthat többet a mai, pénzre épülő (és éhező) világban, mint az érdeklődés. Az értékek, a tudás iránt – ami a mostanság csak kevés mintával szolgáló életünkben külön pozitívum.
A brazilok világbajnokhoz méltón tudták le a magyarországi vizitet. Nemcsak a labdával, egyébként is. A világsztárokkal készült beszélgetések persze csak ritkán nélkülözték a közhelyeket, ám a megkérdezett klasszisok egyetlenegy olyan gesztussal sem szolgáltak, amelyiken tetten érhető lett volna a nagyképűség, a pökhendiség. Parreira kapitány a meccs előtt ezerszer elmondta, hogy csak tisztelhetik annak az országnak a futballját, amelynek válogatottját még nem győzték le, Viao menedzser kategorikusan jelentette ki, hogy a telt ház kötelezi a játékosokat, a legszebb gesztussal azonban Juninho Pernembucano szolgált. Amikor a második félidő elején Gera luftot rúgott az ötösön, a Lyonban játszó brazil odalépett hozzá, és megsimogatta a fejét – vigasztalásul.
Ha majd ennyi érzelem, megértés és alázat lesz azokban, akik folyamatosan döntenek a magyar futballügyekben, akkor nem csak vendégségbe jár hozzánk az ünnep.