A kibirkózott munkanélküliség

H Á T T É R

Balkány. Hétezer lakosú település Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében, 800 iskolással. A hangsúly esetünkben a gyerekeken van, akikkel nagy terveket akart megvalósítani egy balkányi megszállott, Ratkó József.
Azt vette a fejébe, még valamikor 1999-ben, hogy nemcsak meghonosítja a birkózást a városban, de sikereket ér el, s ezzel folytatója lesz egyrészt a sportág magyarországi hagyományainak, másrészt annak a kiváló utánpótlás-nevelésnek, amely jellemzi még napjainkban is a sportágat. A Ratkó-csapat 40-50 mindenre elszánt tagja Balkányi Birkózó Klub néven tehát belevágott, s támogatták is az első lépéseiket. Az önkormányzat művelődési házában alakították ki az otthonukat, széppé, lakhatóvá tették, s bár nem kaptak támogatást, megvoltak békében, dolgoztak, s jöttek is az eredmények. Ez lehetett később minden bajok forrása… Mert nem mindenki nézte jó szemmel, hogy a fiatalok a diák-csapatbajnokság 12. helyén végeztek, tán annak sem örültek, hogy az egyesületi pontversenyben a 30. helyezést szerezték meg, s kétszer hazavihették a Falu Kupát. Az meg végképp „bűn” volt, hogy egymillió forintot nyertek egy televíziós műsorban. Ezek után természetesen mindenki osztozni akart, hirtelen minden közös lett.
Két éve új polgármester került Balkány élére, s ennek betudhatóan egy csapásra megváltozott minden. A művelődési ház már nem nekik „fütyült”, hirtelen új sportegyesület született, volt annak birkózószakosztálya is, s véletlenül azokra a srácokra építve, akik korábban a Ratkó fémjelezte klub tagjai voltak. Megkezdődött tehát, stílszerűen, birkózóhasonlattal élve, a hidaltatás… Ezt tán még kivédte volna a megszállott, azt azonban már kevésbé tudta, hogy a családja, s az ő életébe is beleléptek. A gyermekei másik településen kénytelenek tanulni, a tanár felesége ezek után kilépett az iskolából, a férj, Ratkó József pedig úgy lett állástalanná, hogy közös megegyezéssel, mégis kényszerűségből távozott a munkahelyéről, a művelődési házból, ahol szervezőként dolgozott.
Ő azt vallja: „a politika áldozata.” Ennek az igazságát nem tisztünk megítélni. Azt azonban igen, hogy Balkányban okosnak távolról sem nevezhető sportpolitikával sikerült félreállítani egy embert, aki tartalmat akart adni azoknak a sokat hangoztatott üres szólamoknak, amelyek szerint éljünk egészségesen, neveljük olyanná a gyermekeinket is, ápoljuk a magyar sikersportágakat, szerezzünk dicsőséget, s a többi, s a többi…
A történet tipikusan magyar, s benne, túl a keserű emberi sorsokon, az az igazán fájó, hogy – már megint – a saját jövőnket fektettük két vállra.