Olaszország hiába győzte le utolsó csoportmérkőzésén Bulgáriát, búcsúzhat az Európa-bajnokságtól. A szövetségi kapitány, Giovanni Trapattoni előbb alaposan kipanaszkodta magát, majd a jövőjét firtató kérdésre csupán annyit felelt: „Ciao!” Az üzenet egyértelmű, sőt, Trapattoni maga nyilatkozta az Eb előtt, hogy bármi történik az olaszokkal, valószínűleg távozik. Az olasz lapok már az utódját is ismerik, szerintük a sikertelen torna után Marcello Lippi veszi át a válogatott irányítását. Sikeres pályafutásával rá is szolgált a pozícióra, csakúgy, mint 2000 őszén Trapattoni, aki előtte 27 évet húzott le klubedzőként.
Ami a részleteket illeti, Giovanni Trapattoni 1939. március 17-én a Milánóhoz közeli Cusano Milaninóban látta meg a napvilágot. Hosszú és sikeres játékos-pályafutása túlnyomó részét az AC Milanban töltötte, az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején amolyan védekező fedezet volt. Magabiztosan szerelt és cselezett, intelligens játékával azon kevés futballista közé tartozott, aki tisztességes eszközökkel tudta tartani még Pelét is. A Milan futballistájaként két bajnokságot, egy olasz kupát, két BEK-et és egy KEK-et nyert. Az olasz válogatott tagjaként szerepelt az 1962-es világbajnokságon, ahol azonban duplán sikertelen volt. Egyrészt a csapat már a csoportmérkőzések után búcsúzott, másrész pedig Trap volt az egyetlen olyan mezőnyjátékos, aki nem lépett pályára. Összesen 17 alkalommal szerepelt a nemzeti tizenegyben, de nem alkotott maradandót. Pályafutását 1972-ben, a Varese együttesénél fejezte be.
Aztán leült a kispadra, s 27 év alatt a futballhistória legsikeresebb edzőegyéniségei közé emelkedett. Kezdetben a milánói ifjúsági gárdánál edzősködött, majd 1974-ben a nagycsapat szaktanácsadója lett. Két évvel később a Juventushoz szerződött, ahol megkezdte a nagy menetelést. Tíz évig vezette a torinói klubot, és korszakalkotó sztárokat irányíthatott. Amikor az olasz válogatott 1982-ben megnyerte a világbajnokságot, hat Juve-játékos szerepelt a csapatban. De nem ám kiegészítőként… Zoff, Cabrini, Gentile, Rossi, Scirea és Tardelli az NSZK elleni döntőben kezdőként léptek pályára, így Trapattoni abszolút a magáénak érezhette a diadalt. A Zebrákkal mindent megnyert, 1977-ben, 1978-ban, 1982-ben, 1984-ben és 1986-ban bajnoki címet szerzett. A nemzetközi porondon is aratott, 1977-ben az UEFA-kupában, 1985-ben a BEK-ben végzett az első helyen. Trapattoni soha nem titkolta, hogy klubedzői pályafutása legszebb időszakának tartja a torinói tíz évet, ráadásul a kedvenc futballistája mindmáig Michel Platini.
1986-ban visszaköltözött Milánóba, de nem a piros-feketéknél, hanem az Internazionalénál vállalt munkát. Ott is remek csapata volt, többek között Altobelli, Serena, Bergomi, Ramón Diaz és Karl-Heinz Rummenigge játszott nála. Ám hiába a nagy nevek, velük nem tudott bajnokságot nyerni, ahhoz egy fiatalabb és motiváltabb társaság kellett. Ezért aztán lemásolták a nagy rivális AC Milant, és három, azonos nemzetbeli idegenlégióst szerződtettek. A Van Basten, Rijkaard, Gullit trió mintájára megszerezték a Matthaus, Klinsmann, Brehme hármast, ami sikeres húzásnak bizonyult, 1989-ben a mai napig rekordnak számító pontszámmal hódították el a scudettót, két évvel később pedig megnyerték az UEFA-kupát is.
Trapattoninak ezzel együtt elege lett az Interből, visszahúzta a szíve a Juventushoz. A csapattal megint bajnokságot nyert, majd 1993-ban Padovában kinézte magának Alessandro Del Pierót, és még azon az őszön a Juventusba vitte.
Az újabb Juve-korszakot követően a Cagliarihoz került, de sikertelennek bizonyult. Huszonhét esztendős edzői időszaka alatt először állították fel idő előtt a kispadról. Dolgozott a Bayern Münchennél is, ráadásul a bajoroknál kétszer is próbálkozott, előbb az 1994–1995-ös, majd az 1996–98-as idényben. A második korszaka volt a sikeresebb, szerinte azért, mert már nem voltak nyelvi nehézségei. 57 éves fejjel tanult meg németül, ami bajnoki címet jelentett a Bayernnek. A siker ellenére távoznia kellett, mert számtalanszor kritizálta csapata játékosait, nem tudtak együtt dolgozni. Két évet dolgozott a Fiorentinánál, majd a 2000-es Eb-t követően Dino Zoffot váltotta föl az olasz válogatott kispadján. Az ázsiai világbajnokságon, a nyolcaddöntőben a házigazda Koreával szemben maradt alul a csapat, Trapattonit pedig rengeteg támadás érte defenzív, óvatos taktikája miatt. Gyakorlatilag ma is ezért kritizálják, hiszen az olasz válogatott három meccsen mindössze három gólt rúgott Portugáliában.
A mostani Eb előtt az UEFAdirect című magazinban nyilatkozott, beszélt többek között a klubedzői és a szövetségi kapitányi munka különbségeiről. „Anno a klubok érdekeltek voltak abban, minél több játékosuk szerepeljen a nemzeti csapatban, most éppen a kereskedelmi gondolkodásmód miatt mind a játékosok, mind a csapatok egyre kevesebbet gondolnak a válogatottra. Klubedzőként naponta ellenőrizhettem a felkészülést, a válogatottnál az idő hiányában csak reménykedhettem, hogy jó állapotban érkeztek hozzám a labdarúgók.”
Trapattoni elmondta, nem
könnyű bánni a milliomos sztárokkal. „Az ilyen típusú labdarúgók külön státust élveznek. Ha kihagysz valakit a csapatból, mindenki tudni akarja, miért tetted. Az olasz játékosok esetében egy edzőnek rengeteg dolga van, a szakmai munka mellett pszichológus, pótapa és gyóntató pap is egy személyben. A türelem a legfontosabb, hiszen ezeket a sztárokat egész slepp veszi körül – ügynökök, menedzserek, klubedzők, szponzorok, tanácsadók, családtagok –, mindenkire figyelemmel kell lenni. Néha persze nem tudsz tenni ellenük semmit sem…”
A mester visszautasította azokat a vádakat, miszerint túlzottan védekező felfogásban irányítaná a csapatait: „Mindig realista voltam. Néha változtatnom kellett az eredmény érdekében, de ez nem jelenti azt, hogy óvatossá váltam, inkább rugalmas és gyakorlatias lettem.”
Rugalmassága és gyakorlatiassága ellenére jelenleg nem ő a legnépszerűbb ember Olaszországban, mi tagadás, érthetően.
Keresztrejtvény
Napi sudoku
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!