Ez az ötös nem dicséretes

Ö T T U S A Egyetlenegy érem, de az legalább arany. Ez a magyar mérleg az öttusázók idei világbajnokságán. Maradjunk annyiban, volt jobb A sors ugyanakkor igazságos, hiszen Vörös Zsuzsáé az egyetlen siker, Vörösé, aki minden mozdulatával igazolta, tudja, mit miért csinál, nagyszerű versenyző. A magyar férfiak csak messziről figyelhették a világbajnoki dobogót, ami – ismerve az öttusa otthoni kultuszát – kudarc a javából. Némi öröm az ürömben, hogy Kállai Ákos 6. helyével megerősítette olimpiai kvótáját.

Ami pedig az utolsó versenyt, a tegnapi váltót illeti, a lövészetet még megnyerte a Kállai Ákos, Horváth Viktor, Fülep Sándor összetételű csapat, aztán egyre hátrébb került, olyannyira, hogy a lovaglás (Kállai négy, Horváth három akadályt vert, Fülep hibátlan volt) után az ötödik helyen (22 másodpercre a harmadik amerikaiaktól) várhatta a befejező futást, amely után maradt az ötödik helyen. A világbajnok az orosz váltó lett, amely 52 ponttal előzte meg az Egyesült Államok csapatát. Így ért véget egy hosszú világbajnokság.
Hosszú, mert a hat versenynap mindegyikén ugyanazt láthatta a néző (lövészet, vívás, úszás, futás, és a döntőkben lovaglás), ráadásul a szereplők sem nagyon változtak. Ember legyen a talpán, aki reggel nyolctól tizenkét órán át hajlandó végigülni az öt tusát, pedig annak idején azért lett egynapos a verseny, hogy izgalomba hozza a nézőt. Maradjunk annyiban, hogy a lelátói extázisnak legfeljebb a nyomai voltak fellelhetők Moszkvában, hiába ígérte azt meg Klaus Schormann, a nemzetközi szövetség feje. Mert mondhat akárki akármit, kivezényelt, sikongató iskolások csak nehezen nevezhetők sportrajongóknak.
Aligha véletlen, hogy az öttusa nemzetközi elöljárói mind a négy éremosztó nap végén – mintegy a saját megnyugtatásukra – azt kérdezgették, hogy ugye jó verseny volt? Izgalmas, fordulatos. Kétségtelen, a vége mindannyiszor érdekesre sikeredett, de a kérdezősködés árulkodó. Mintha híján lenne az önbizalomnak a sportág, alighanem nem múlt el nyomtalanul fölötte: csak a közelmúltban lett biztos, hogy 2012-ig mindenképpen ott lesz az olimpiákon.
Tervek persze léteznek arra, miként lehetne fokozni az izgalmakat az öttusaversenyeken. Állítólag az idei Ázsia-bajnokságon már futás közben lőttek a versenyzők. Nem rossz ötlet, csak éppen semmi köze az öttusához, a módira már létezik sportág, sílövészetnek (biatlon) hívják. Császári Attila, a magyar és az európai szövetség elnöke szerint a váltó az a szám, amely leginkább elbírja az újításokat, szerinte ott kellene kísérletezgetni.
Az öttusában semmi sem biztos, amióta a többnapos versenyeket fölváltotta a reggeltől estig való küzdelem. A változtatást rendre azzal indokolták, hogy a gyorsított eljárás kedvez a televíziós közvetítéseknek és a nézői érdeklődésnek. A remények, a vágyak nem váltak valóra, ezért követhet továbbra is ötlet ötletet. Kérdés persze, létezik-e egyáltalán olyan forma, amely népszerűvé teheti az öttusát – a közönségnél. Elvégre az öt sportág közül a vívás és a lövészet viadalai egyébként sem tartoznak a legnépszerűbb programok közé, az úszásban is csak akkor ölik egymást jegyért az emberek, ha világklasszisokat láthatnak a medencében, marad tehát a lovaglás és a futás.
Ráadásul a sportág ereje a múltjában, a hagyományokban rejlik. A hírvivő legendájában, amely szerint a hírnök lóra pattan, hogy elvigye az üzenetet. Megtámadják, meg kell vívnia az ellennel, majd tűzpárbajba keveredik, a lovát kilövik alóla. Gyalog folytatja, átúszik egy folyón, végül futva kézbesíti a hírt.
Szép történet, kerek, egész. Mostanság ezt kevesebbszer idézik. Ennek oka lehet: annyira azért nem gyorsult föl a világ, hogy a legkeményebb férfi (vagy nő) egy nap alatt kiálljon ennyi próbát. A meséknek is megvan a maguk logikája.