Ritka, kincset érő győzelem

L A B D A R Ú G Á S Túlzás és elfogultság nélkül állítható: a magyar válogatott németek elleni 2-0-s győzelmére senki nem fogadott volna, hiszen egy szétzilált, egy sikertelen ázsiai túrán túlesett együttesre várt az 1954-es vb-döntő „visszavágója”, ráadásul a magyarok német kapitánya, Lothar Matthäus a legjobbaknak ítéltek helyett csak a második vonallal, a B csapattal állhatott ki a kaiserslauterni találkozóra. Az összecsapás után azonban mindenki csodáról beszélt, s végre nem intézhették el csapatunkat egyetlen kézlegyintéssel.

Aki látta a mérkőzést, láthatta azt is, hogy mosolygós (ritka pillanat) magyar futballisták ölelték át egymást a Fritz Walter stadion gyepén. A mindig morózus, az érzelmeit szinte titkoló szövetségi kapitánynak, Lothar Matthäusnak is fülig ért a szája (végre). Joggal, hiszen ez a siker az ő számára jóval többet jelentett egy egyszerű győzelemnél. Részben azért, mert pontosan Németországban érte el. Ott, ahol a hírek szerint nem mindenki lelkesedik a személyéért, a sokszor különc modoráért, nyersességéért. Győztes válogatott dirigenseként foghatott kezet azzal a Rudi Völlerrel, aki a hét végén rajtoló Európa-bajnokságra készül a válogatottjával. Ez a tény pedig már önmagában fokozza a győzelem értékét, mert hol vagyunk mi a kontinensbajnokságtól… Kalapot illik emelni az akár hihetetlennek is nevezhető bravúr előtt. Még akkor is, ha tudnivaló: a házigazdák fél lábbal, s tán teljes fejjel Portugáliában vannak már, a június 15-i német–hollandra koncentrálva. (Talán nem véletlen, hogy a leendő ellenfelük is vereséget szenvedett az utolsó felkészülési mérkőzésen.)
Volt ennek a győzelemnek egy másik olvasata is. Olyan, amelyikkel egy hetek, hónapok óta tartó konfliktus is megoldódott. Az, hogy végre kiderült, mert néhány perccel a lefújás után Matthäus kimondta azt, amit eddig csak kerülgetett (pontosabban szólva, megkerülte az egyenes választ): marad a magyar válogatott élén, s megkísérli véghezvinni az eredeti elképzelését, ismét eljutni Németországba, de 2006-ban, már mint vb-résztvevő.
Azt felesleges firtatni, úgysem a mi orrunkra kötik, hogy vajon valóban komoly volt-e az a bizonyos Besiktas-ajánlat, tárgyalt-e az új elnökkel, el akart-e menni egyáltalán tőlünk a német… Mindenesetre a konfliktus néhány óra alatt oldódott meg: hétfőn reggel, alig tizenkét órával a magyar meccs után már azt jelentették, hogy a Real Madridtól tavaly menesztett Vicente del Bosque lett a török klub új edzője, két évre szóló szerződéssel, s tegnap délután már meg is érkezett Isztambulba, hogy aláírja a hivatalos papírokat.
A hír, függetlenül attól, hogy ki miként gondolkodott Matthäusról és a magasba törő elképzeléseiről, jó. Jó a magyar labdarúgásnak. Jó, mert a szövetség, az elnökség, a játékosok, az edzőkollégák egyaránt tisztán láthatnak végre.
Némi pihenés után a méltán büszke Matthäus folytathatja a megkezdett munkát.
– Megmutattuk, lehet hinni a magyar futballban, büszke vagyok a csapatra. A játékosok ma elfeledtették azt a vereséget, amelyet a honfitársaimtól szenvedtek el ötven éve.
Öröm ide, öröm oda, ismét bírálta azonban a klubokat, mert azok a saját érdekeiket tartják szem előtt, s nem törekednek napi kapcsolatra vele. „Ha így lenne, máskor is örülhetnénk ilyen játéknak és eredménynek.”
Rudi Völler is gratulált – bár lehet, hogy nem őszinte mosollyal –, s elmondta: „Lothar jó úton jár, s mindegy, mit hoz a jövő.”
Ezt nem tudni, miként azt sem, mit érezhettek a futballistáink, amikor Bennett lefújta a meccset. De, hogy örültek, boldogok voltak, megkönnyebbülhettek a jól végzett munka után, az egészen biztos. Labdarúgásunk jelen állapotát, nyavalyáit figyelembe véve páratlan győzelem után integethettek a két „ötvennégyesnek,” a díszpáholyban ülő Grosicsnak és Buzánszkynak. Olyan után, amely hosszú távon kincset jelenthet a pályájukon, s amelyet mindig a szívük fölött hordanak majd.

---