Várólistán a kapitány

H Á T T É R

Ha valaki azt hitte volna, hogy a magyar cselgáncssportban is változnak az idők, az bizony téved, nem is kicsit. Ha valaki visszaemlékszik még az 1992-es barcelonai olimpiára, és a Moravetz Ferenc vezette válogatott példátlan dicsőségű, a japánokat is meglepő szereplésére – egy arany-, két ezüst- és egy bronzérem –, majd a játékokat követő áldatlan hazai állapotokra és vitákra, az tudja, sejtheti, miről van szó.
Barcelona után immáron a harmadik olimpiára készül a sportvilág, ám mifelénk a tatamin – de főleg azon kívül – nem változott a helyzet. (Az eredményességet tekintve igen, de ez egy másik történet része lehet.) Maradjunk a küzdőtér szélén, ott ugyanis napjainkban érdekes dolgok történnek. Az a hír járja, Nagy Ernő szövetségi kapitány ki is emelte ezt, hogy a szakma első embere, mivel a cselgáncsozók csak két athéni kvalifikációt szereztek – az olimpiai bajnok Kovács Antal és az Eb-első Ungvári Miklós vívta ki a jogot –, nem utazhat a játékokra. A Magyar Olimpiai Bizottságtól kapott értesítés szerint hivatalosan csak egy edző kísérheti el a dzsúdósokat, pontosabban egy kap jogosítványt arra, hogy Kovács, illetve Ungvári mellett lehessen a versenyük napján.
Nagy Ernő mint kapitány joggal hitte, hogy ő lesz az a valaki, ő lehet majd az athéni tatami mellett. Aztán kiderült, mégsem, de legalábbis nem biztos az utazása. A döntés, miután az edzőbizottság nem tudott dűlőre jutni, a szövetség elnökségére maradt. Az jelöli ki az utazó szakembert, s még az is előfordulhat, hogy a kapitány majd csak itthonról, a televízió előtt ülve követi a küzdelmeket.
Nagy – akinek a távozását szívesen látták volna már néhányan ez év elején is – szerződése az olimpia utáni időszakig, 2004. szeptember végéig szól, s ebben szerepel az is, értelemszerűen, a munkaköréből fakadóan, hogy a nemzetközi viadalokon (az olimpia ilyen) képviseli a sportágat. Papírja van tehát arról, hogy mehet. Aki ismerős a sportágban, tudja: a klubedzők – esetünkben Kovácsé és Ungvárié – szeretnének minél közelebb lenni a tanítványukhoz. Joggal, hiszen ők is a reménybéli siker részesei kívánnak lenni, s lehet, hogy a versenyzőknek szükségük is van a mesterük jelenlétére. Ugyanakkor tudniuk kell, hogy a szakmai munkájukat a válogatottban irányító edzőnek olyan jogai vannak, amelyek elvitathatatlanok. Többek között s nem mellékesen azért is, mert az athéni versenyek alatt nem a klubedzők viszik vásárra a bőrüket, hanem az éppen kinevezett szövetségi kapitány. Az meg végképp nem ildomos – lásd 1992, Barcelona –, hogy a siker után a „miénk az aranyérem” elve érvényesül, ha meg bukás van, akkor az „edd meg, amit főztél”…
Hadd fejezze be a munkát Nagy Ernő, a többiek pedig, ha valóban segíteni akarnak, adják a keze alá a fűszereket!
A kóstolásnál úgyis minden eldől.