Ünneplés, móka, szórakozás

Az Olimpiai stadionban lobog az olimpiai láng, a távolban egy légballon. Egyelőre semmi nyoma annak, hogy milyen fontos lesz nekünk ez a nap, hiszen a férfi kalapácsvetés döntőjében Annus Adrián éremszerzési eséllyel indul. Vajon mennyire örülhetünk majd a nap legvégén?

A várakozás legalább annyira izgalmas, mint maga a küzdelem. Utána meg: merni kell egyedül maradni. Igen, ez az ember legkeserűbb kenyere – vélem. Ez a bukás, a kudarc és a siker, a győzelem felismerhetetlenségig közös útja. Ki-ki hogyan éli meg? Az embert kétségtelenül a szavai vezérlik, de a gondolatait bevallja-e?
Vissza a valóságba. Hat óra. Állítják fel a gátakat. Minden katonásan, pontosan zajlik. A képernyőn a női maratont követhetjük, Marathonból rajtolt a mezőny. Az út mentén lelkes nézők zászlókkal és persze forróság, a stadionon kívül is. És angol dráma az Athén felé vezető úton, 36 kilométernél a világcsúcstartó Paula Radcliffe nem bírja tovább, legyőzi a 35 fokos hőség, és sírva feladja a versenyt. Székesegyházak, fények felülről. Kiéli magát az operatőr. Idebenn, a stadionban Donovan Bailey, az atlantai száz méter aranyérmese nyilatkozik. Gyűlik a nézősereg. Odakint a japán Nogucsi robbant, és elszakad a mezőnytől.
Kezdődik a stadionban is a program. Annusék már készülődhetnek. A száz női gát egyik előfutamában az amerikai háromszoros olimpiai bajnok, 38 éves Gail Devers megsérül, a gát alá zuhan, nincs tovább. A fotósok egy adott jelre csapatostul rohannak oda ágyúcső kameráikkal. „Vérszagra gyűl az éji vad…” A dráma az ő szemükben mindennél fontosabb. Téma.
Az utolsó öt kilométer a maratonon. A japán Nogucsi nyer, tizenkét másodperccel mögötte a szénfekete kenyai Ndereba a második, az amerikai Kastor egy perccel lemaradva a harmadik. Az utóbbi sírva teszi meg az utolsó métereket az 1896-ban épített márványstadionban.
A mai Olimpiai stadionban a férfi kerekes székesek ezerötszázas versenye, majd magyar idő szerint háromnegyed nyolckor bemasíroznak a kalapácsvetők, köztük a két magyar: Annus Adrián és Pars Krisztián. Fehér sapka mindkettőn. Annuson az ellenző hátrafelé. Integetnek. A dobókör mögötti szektorban magyarok. Annus felveszi a dobókesztyűt, trikójáról kivillan a kislánya fényképe, a hat és fél éves Franciskáé. Jövés-menés. Aztán bajnokunk odaáll, és bemelegítésként, csak úgy mellékesen, elhajítja a kalapácsot. Hetvenhat méter körüli dobás. Kisujjal.
A százméteres férfi síkfutás középdöntői. Annus szót vált a nézőtéren valakivel. Lehet, hogy nem is olimpián vagyunk?
Eredményhirdetés (női diszkosz), bemutatás (kalapácsvetés). Anzixok Athénból. Az első dobás – döntő jelentőségű. És Annus arcán látszik, hogy a 80,53 méterrel elégedett. „Jóóóó!” – kiáltja, int, és a levegőbe bokszol.
Valaki a futópályán ugrabugrál egy svéd zászlóval.
A második sorozat előtt bajnokunk megveregeti tenyerével az arcát. Érdemes volt: 82,32. Vezet. A japán Murofusi tudja csak követni (81,60). A harmadik sorozat a csúcs: 83,19. Megint egy hosszú „Jóóóó!”, Annus most már fel is ugrik, boksz a levegőbe. Látszik, hogy nyugalom szállja meg.
Ebben a percben kapom a hírt, hogy férfi párbajtőrcsapatunk ezüstérmes lett. A sírból jött vissza ez a csapat, hiszen már az is csoda volt, hogy kijutottak az olimpiára. Telefon Kovács Tamásnak, a vívócsapat vezetőjének. Boldog. Azt mondja, a fiúk meg akarták mutatni, hogy a tavalyi világbajnokságon elért tizenharmadik helyük a véletlen műve. A francia gárda megérdemelten szerezte meg az aranyérmet.
Annus negyedik dobása is jó: 82,64. Aztán vita támad a szlovák Kozmus egyik dobása körül, és áll a verseny. Bajnokunk mutatja a kezével, hogy „gyerünk, gyerünk”, mozdulata azt fejezi ki, hogy „nem látjátok, lendületben vagyok, szeretném ezt megtartani”. Pars következne, de dobás helyett a helyben ugrást gyakorolja. A vita folytatódik. A zsűri egyik tagja ellenőrzi Kozmus dobásának helyét. Pars végül dob – a kalapács fennakad a védőháló legtetején, és a verseny végéig nem is veszik le onnan.
Ajánlhatók a képek egy olimpiai filmösszeállításhoz, amikor már a humoros pillanatokra emlékeznek. Utána a japán Murofusi is a hálóba dobja a kalapácsot. Úgy látszik, a példa ragadós.
Szól a „Ria, ria, Hungária!”, amikor Annus az ötödik dobásához készülődik: 82,04. Nyugodtak maradhatunk.
Nyugodtak maradhatunk? Az utolsó sorozatban a japán kalapácsa nem akar leszállni. Felhördül a publikum. Várunk. 82,91 – „csak”.
Annus olimpiai bajnok!
A hatodik dobását elfelejtheti. Németh Imre (1948), Csermák József (1952), Zsivótzky Gyula (1968), Kiss Balázs (1996) olimpiai aranyérme után most ismét egy magyar kalapácsvető tiszteletére fogják eljátszani a Himnuszt.
Annus keze a magasban. A társak gratulálnak neki. Bajnokunk mutatja a mellén kislánya képét. Jön, megy. Egyébként ő volt a verseny alatt, aki a legtöbbet jött, ment. Mintha nem hinné. Integet a háló mögött a közönségnek. Pakol. A fekete táska a vállra. Ez jó mulatság volt. Még egy csók a barátoknak, edzőknek, ismeretleneknek. Indulnának kifelé, de hirdetik a női kerekes székesek nyolcszázas eredményét. Mindenki feláll. Ez a tisztelgés Annusnak előleg.
Majd nyilatkozik a kalapácsvetés olimpiai bajnoka.
– Életem nagy formájában versenyeztem – mondja. – Harmincegy éves vagyok, a világcsúcs megdöntésére talán már nem vállalkozhatom, de szeretnék világbajnokságot nyerni.
– Nem félt attól, hogy a japán Murofusi az ötödik sorozatban túldobja?
– Csak akkor nyugodtam meg, amikor már lemérték a dobást…
– Mit csinál ma este?
– A nagy hangoskodás elkerülendő, mert a szobatársam, Fazekas Robi felébred. A barátokkal majd iszunk a győzelemre.
Egy másik nyilatkozat hétfőn reggel. Aki válaszol: Vida József, Annus Adrián edzője.
– Aludtak valamit?
– Keveset.
– Mi a véleménye a versenyről?
– Végig Annus irányított. Jól jött, hogy az első sorozatban mindjárt lendületesen kezdett.
– Jól időzítették a formáját.
– Mindent az olimpiának rendeltünk alá. Akörül forgott a világ. És akörül is marad még egy ideig… Sajnos Pars Krisztiánt megzavarta a bírói közjáték.
Újra vasárnap, mert a versenyek versenye következik, a férfi száz méter döntője. De előtte még óriási hangerővel szól a Zorba, a görög című film zenéje. Hetvenkétezer néző tombol. A dramaturgia nekünk is tetsző, mert Annus neve van a kivetítőn. Még ünneplünk. A százas döntő résztvevői már megjelentek a rajtnál, és melegítenek. Meg mókáznak, szórakoznak.
Az olimpia a szememben móka, szórakozás és ünnep, s amint láttuk, néha dráma is. Ami most a stadionban történik, viszont hű képe a három szónak. Nyolc fekete futó élete nagy fellépése előtt – bolondozik. Veri a taktust, fintorokat vág; mintha bemutatófutásra készülnének 2004 augusztusában Athénban. Ha nem tudnánk, hogy olimpiai döntő előtt állunk, hihetnénk, hogy stadionavatóra hívták meg őket.
Különben is: a komolyság a felületesek utolsó menedéke.
A jókedv nem akar alábbhagyni. Már-már azt hinnők, hogy elhalasztják a döntőt, amikor elhalkul a zene, és bemutatják a résztvevőket. Az amerikai Justin Gatlin nyer, a portugál Obikwelu és a szintén amerikai Greene (a sydneyi győztes) előtt.
És megint olyan ünneplés kezdődik, amit nagyon nehéz leírni. Gatlin kezet akar fogni hetvenkétezer emberrel.
Leoltják a stadionban a fényeket, már szinte üres. Otthon tizenegy, itteni idő szerint éjfél. A rendező fiatalok azzal szórakoznak, hogy az olimpiai dobogón fényképeztetik magukat. Mozdulataikkal utánozzák a győztesek gesztusait. Egyiknek a kezében angol zászló, a másikéban görög.
Egy fotó az utókornak.
Önfeledtség. Itt ez helyénvaló. Irigykedés. Az is helyénvaló.

---

---