A várakozás legalább annyira izgalmas, mint maga a küzdelem. Utána meg: merni kell egyedül maradni. Igen, ez az ember legkeserűbb kenyere – vélem. Ez a bukás, a kudarc és a siker, a győzelem felismerhetetlenségig közös útja. Ki-ki hogyan éli meg? Az embert kétségtelenül a szavai vezérlik, de a gondolatait bevallja-e?
Vissza a valóságba. Hat óra. Állítják fel a gátakat. Minden katonásan, pontosan zajlik. A képernyőn a női maratont követhetjük, Marathonból rajtolt a mezőny. Az út mentén lelkes nézők zászlókkal és persze forróság, a stadionon kívül is. És angol dráma az Athén felé vezető úton, 36 kilométernél a világcsúcstartó Paula Radcliffe nem bírja tovább, legyőzi a 35 fokos hőség, és sírva feladja a versenyt. Székesegyházak, fények felülről. Kiéli magát az operatőr. Idebenn, a stadionban Donovan Bailey, az atlantai száz méter aranyérmese nyilatkozik. Gyűlik a nézősereg. Odakint a japán Nogucsi robbant, és elszakad a mezőnytől.
Kezdődik a stadionban is a program. Annusék már készülődhetnek. A száz női gát egyik előfutamában az amerikai háromszoros olimpiai bajnok, 38 éves Gail Devers megsérül, a gát alá zuhan, nincs tovább. A fotósok egy adott jelre csapatostul rohannak oda ágyúcső kameráikkal. „Vérszagra gyűl az éji vad…” A dráma az ő szemükben mindennél fontosabb. Téma.
Az utolsó öt kilométer a maratonon. A japán Nogucsi nyer, tizenkét másodperccel mögötte a szénfekete kenyai Ndereba a második, az amerikai Kastor egy perccel lemaradva a harmadik. Az utóbbi sírva teszi meg az utolsó métereket az 1896-ban épített márványstadionban.
A mai Olimpiai stadionban a férfi kerekes székesek ezerötszázas versenye, majd magyar idő szerint háromnegyed nyolckor bemasíroznak a kalapácsvetők, köztük a két magyar: Annus Adrián és Pars Krisztián. Fehér sapka mindkettőn. Annuson az ellenző hátrafelé. Integetnek. A dobókör mögötti szektorban magyarok. Annus felveszi a dobókesztyűt, trikójáról kivillan a kislánya fényképe, a hat és fél éves Franciskáé. Jövés-menés. Aztán bajnokunk odaáll, és bemelegítésként, csak úgy mellékesen, elhajítja a kalapácsot. Hetvenhat méter körüli dobás. Kisujjal.
A százméteres férfi síkfutás középdöntői. Annus szót vált a nézőtéren valakivel. Lehet, hogy nem is olimpián vagyunk?
Eredményhirdetés (női diszkosz), bemutatás (kalapácsvetés). Anzixok Athénból. Az első dobás – döntő jelentőségű. És Annus arcán látszik, hogy a 80,53 méterrel elégedett. „Jóóóó!” – kiáltja, int, és a levegőbe bokszol.
Valaki a futópályán ugrabugrál egy svéd zászlóval.
A második sorozat előtt bajnokunk megveregeti tenyerével az arcát. Érdemes volt: 82,32. Vezet. A japán Murofusi tudja csak követni (81,60). A harmadik sorozat a csúcs: 83,19. Megint egy hosszú „Jóóóó!”, Annus most már fel is ugrik, boksz a levegőbe. Látszik, hogy nyugalom szállja meg.
Ebben a percben kapom a hírt, hogy férfi párbajtőrcsapatunk ezüstérmes lett. A sírból jött vissza ez a csapat, hiszen már az is csoda volt, hogy kijutottak az olimpiára. Telefon Kovács Tamásnak, a vívócsapat vezetőjének. Boldog. Azt mondja, a fiúk meg akarták mutatni, hogy a tavalyi világbajnokságon elért tizenharmadik helyük a véletlen műve. A francia gárda megérdemelten szerezte meg az aranyérmet.
Annus negyedik dobása is jó: 82,64. Aztán vita támad a szlovák Kozmus egyik dobása körül, és áll a verseny. Bajnokunk mutatja a kezével, hogy „gyerünk, gyerünk”, mozdulata azt fejezi ki, hogy „nem látjátok, lendületben vagyok, szeretném ezt megtartani”. Pars következne, de dobás helyett a helyben ugrást gyakorolja. A vita folytatódik. A zsűri egyik tagja ellenőrzi Kozmus dobásának helyét. Pars végül dob – a kalapács fennakad a védőháló legtetején, és a verseny végéig nem is veszik le onnan.
Ajánlhatók a képek egy olimpiai filmösszeállításhoz, amikor már a humoros pillanatokra emlékeznek. Utána a japán Murofusi is a hálóba dobja a kalapácsot. Úgy látszik, a példa ragadós.
Szól a „Ria, ria, Hungária!”, amikor Annus az ötödik dobásához készülődik: 82,04. Nyugodtak maradhatunk.
Nyugodtak maradhatunk? Az utolsó sorozatban a japán kalapácsa nem akar leszállni. Felhördül a publikum. Várunk. 82,91 – „csak”.
Annus olimpiai bajnok!
A hatodik dobását elfelejtheti. Németh Imre (1948), Csermák József (1952), Zsivótzky Gyula (1968), Kiss Balázs (1996) olimpiai aranyérme után most ismét egy magyar kalapácsvető tiszteletére fogják eljátszani a Himnuszt.
Annus keze a magasban. A társak gratulálnak neki. Bajnokunk mutatja a mellén kislánya képét. Jön, megy. Egyébként ő volt a verseny alatt, aki a legtöbbet jött, ment. Mintha nem hinné. Integet a háló mögött a közönségnek. Pakol. A fekete táska a vállra. Ez jó mulatság volt. Még egy csók a barátoknak, edzőknek, ismeretleneknek. Indulnának kifelé, de hirdetik a női kerekes székesek nyolcszázas eredményét. Mindenki feláll. Ez a tisztelgés Annusnak előleg.
Majd nyilatkozik a kalapácsvetés olimpiai bajnoka.
– Életem nagy formájában versenyeztem – mondja. – Harmincegy éves vagyok, a világcsúcs megdöntésére talán már nem vállalkozhatom, de szeretnék világbajnokságot nyerni.
– Nem félt attól, hogy a japán Murofusi az ötödik sorozatban túldobja?
– Csak akkor nyugodtam meg, amikor már lemérték a dobást…
– Mit csinál ma este?
– A nagy hangoskodás elkerülendő, mert a szobatársam, Fazekas Robi felébred. A barátokkal majd iszunk a győzelemre.
Egy másik nyilatkozat hétfőn reggel. Aki válaszol: Vida József, Annus Adrián edzője.
– Aludtak valamit?
– Keveset.
– Mi a véleménye a versenyről?
– Végig Annus irányított. Jól jött, hogy az első sorozatban mindjárt lendületesen kezdett.
– Jól időzítették a formáját.
– Mindent az olimpiának rendeltünk alá. Akörül forgott a világ. És akörül is marad még egy ideig… Sajnos Pars Krisztiánt megzavarta a bírói közjáték.
Újra vasárnap, mert a versenyek versenye következik, a férfi száz méter döntője. De előtte még óriási hangerővel szól a Zorba, a görög című film zenéje. Hetvenkétezer néző tombol. A dramaturgia nekünk is tetsző, mert Annus neve van a kivetítőn. Még ünneplünk. A százas döntő résztvevői már megjelentek a rajtnál, és melegítenek. Meg mókáznak, szórakoznak.
Az olimpia a szememben móka, szórakozás és ünnep, s amint láttuk, néha dráma is. Ami most a stadionban történik, viszont hű képe a három szónak. Nyolc fekete futó élete nagy fellépése előtt – bolondozik. Veri a taktust, fintorokat vág; mintha bemutatófutásra készülnének 2004 augusztusában Athénban. Ha nem tudnánk, hogy olimpiai döntő előtt állunk, hihetnénk, hogy stadionavatóra hívták meg őket.
Különben is: a komolyság a felületesek utolsó menedéke.
A jókedv nem akar alábbhagyni. Már-már azt hinnők, hogy elhalasztják a döntőt, amikor elhalkul a zene, és bemutatják a résztvevőket. Az amerikai Justin Gatlin nyer, a portugál Obikwelu és a szintén amerikai Greene (a sydneyi győztes) előtt.
És megint olyan ünneplés kezdődik, amit nagyon nehéz leírni. Gatlin kezet akar fogni hetvenkétezer emberrel.
Leoltják a stadionban a fényeket, már szinte üres. Otthon tizenegy, itteni idő szerint éjfél. A rendező fiatalok azzal szórakoznak, hogy az olimpiai dobogón fényképeztetik magukat. Mozdulataikkal utánozzák a győztesek gesztusait. Egyiknek a kezében angol zászló, a másikéban görög.
Egy fotó az utókornak.
Önfeledtség. Itt ez helyénvaló. Irigykedés. Az is helyénvaló.
Zsivótzky jól kezdett. A három magyar induló közül egy sem jutott tovább a női kalapácsvetés selejtezőjéből az athéni olimpián. A fináléra a szülés után visszatérő Divos Katalinnak volt a legnagyobb esélye, kétszer is 67 méter fölött dobott (67,39, 67,64, majd rontott), de a 68,50-es szinttől ő is elmaradt, s végül a 17. helyen végzett. Tudja Júlia javuló sorozatot (62,80, 65,94, 66,85) ért el, s a 18., a 20 éves Orbán Éva (65,76, 63,68, 63,31) pedig a 24. lett. Elkezdték kétnapos versenyüket a tízpróbázók, köztük Zsivótzky Attila is. A Sydneyben nyolcadik atlétánk 100 méteren 10,91 mp-et (881 pont) futott, majd távolban 714 cm-t (847) ugrott. A magyar csúcstartó súlylökésben 15,31 méterrel harmadik lett csoportjában, s három szám után a 13. helyre jött fel. A volt háromszoros világbajnok cseh Tomas Dvorak a 100 méter után sérülés miatt feladta. A nap első döntőjében a görög Cumeleka nyerte a női 20 km-es gyaloglóversenyt, amelyben Füsti Edina a 44. helyen végzett. A férfi diszkoszvetés döntője – három magyar indulóval – lapzárta után ért véget.
Ezüst
Én szeretnék olimpiai második lenni. Nem első, nem harmadik, hanem második. Másodikként magasba ugrani, másodikként a mellemet verdesni.
Sokáig hittem, hogy csak az egyes számít. Gyerekként nyakamban arany egyes számot viseltem, mert az munkált bennem: bármit teszek, én legyek benne a legjobb.
De már tudom, aki második, még nem középszerű. Feltéve, ha olyanok között szorul hátrébb, akik között bármikor lehetne első is. A 2-es számjegy rezgései – a numerológia szerint – összhangban vannak az 1-es számjeggyel.
Ez még akkor is igaz, ha az első is lehet középszerű vagy még annál is gyengébb.
Nem szeretnék első lenni egy olyan játékban, versenyben, harcban, ahol az első is középszerű. Nem szeretnék sem első, sem második, sem harmadik lenni egy olyan vetélkedésben, ahol minden szereplő középszerű.
Még akkor sem, ha csak a középszerűek nyújtják a legjobb formájukat – mindig.
A 2-es szám a Holdat jelképezi, a Nap feminim tulajdonságait ötvözi, egyedül ez az oka annak, hogy bár az 1-es és a 2-es számok karakterükben határozottan ellentétet mutatnak, rezgéseik harmóniában vannak egymással, jó kombinációt alkotnak.
Ott, ahol a második is első.
Bobby Layne egykori hivatásos amerikai futballista szerint „arra sosem emlékszik senki, hogy ki ért be másodiknak”. Vallom, hogy egyre inkább nem lesz igaza.
Nemcsak azért, mert én igenis szeretnék olimpiai második lenni, mint Nemcsik Zsolt, mint Gyurta Dániel vagy mint a párbajtőrcsapat tagja, azért is, mert ahol századok, tizedek, a pillanatnyi diszpozíció dönt, ráadásul a világ legjobbjai között, ott az ezüst is érték.
Ahol stabil az értékrend, magától értetődően.
