A legtragikusabb gólok sorában egy nyolcvan évvel ezelőtti eseményt is emlegetnek. Az 1924-es párizsi olimpiára a spanyolok úgy érkeztek, mint akik megnyerhetik a tornát. (Nota bene: a magyar válogatott 3:0-ra kikapott Egyiptomtól, és kiesett. Ez volt a sokat emlegetett „egyiptomi csapás”.) Jogosan hitték, hogy így lesz, hiszen akkori gárdájuk éveken át verhetetlen volt, és félelmetes hírnévnek örvendett. Ráadásul Anglia távol maradt a küzdelmektől. Aztán – sokak szerint – a futballtörténelem legtragikusabb góljával kikaptak, amely az utolsó percben került a világhírű Zamora hálójába.
A Képes Sport 1944-ben így emlékezett vissza a történtekre: „…De Vecchi, az olasz csapat kapitánya és balhátvédje végső kétségbeesésében messze előre vág egy labdát. Conti, az azzurrik jobbszélsője szélsebesen elszáguld vele, le egészen az alapvonalig, majd onnan középre ad. A beadásra az olaszok örökmozgó öszszekötője, Baloncieri fut rá – meglehetősen lemaradva és veszélytelenül. Vallana, a spanyolok világhírű hátvédcsillaga, látva, hogy senki sem zavarja, szép elegánsan és könnyedén fordulatból akarja visszarúgni a labdát, ami azonban – ó, borzalom! – nem a rüsztjére, hanem cipőjének az orrára esik, ahonnan villámként vágódik a halálra dermedt Zamora mellett a spanyol kapu felső sarkába.”
Le nem írható, borzalmas csend követte egy pillanatig a váratlan eseményt, majd olyan pokoli hangzavar kerekedett a nézőtéren és a pályán, amilyenhez foghatót azon a tájon még nem láttak. A pályán Vallana a földre vetette magát, a fejét fogva fetrengett, és a tribünök népe megdöbbenve látta, hogy a hatalmas, erős férfi testét rázza a zokogás. Zamora hozzárohant, és egy pillanatra úgy látszott, hogy megfeledkezve magáról megüti, de azután óriási erőfeszítéssel erőt véve magán, megfékezve önmagát, lehajolt hátvédtársához, és vigasztaló szavakat mormolt hozzá.
Az 1924-es tudósítás szerint az olaszok kapuvédője legalább harminc esetben védett veszélyes lövést, Zamorának pedig alig volt dolga. A spanyolok gólja állandóan a levegőben lógott, s akkor a végén ez a kiszámíthatatlan öngól.
Erről a gólról egy egész nemzet hónapokig könnybe lábadt szemmel beszélt. Valahogy úgy, mint az 1954-es világbajnoki döntő harmadik német góljáról… (Utóbbiról a mai napig. Az ötvenéves évfordulón pedig felajzottan.)
Megkérdeztük Grosics Gyulát, az Aranycsapat kiváló kapusát, melyik volt élete legnagyobb potyagólja. A válasza így hangzott:
– Belgrádban 1957-ben, 3:1-es magyar vezetésnél Zebec végezte el a szabadrúgást. A játékos azonban a földbe rúgott, és a labda alig vánszorgott el a kapuig. Mégis bement a lábam között…
Az első meglepetés: 1957-ben a magyar válogatott nem mérkőzött a jugoszlávokkal! Egy évvel korábban viszont igen: Belgrádban volt a meccs, 3:1-re nyert a magyar csapat. A hazaiak gólját… Nézzük csak: „Zebec a 16-oson tisztán kapta a labdát, Petakovics elé tálalt, Grosics kifutással próbált szerelni, de Petakovics elcsípte a labdát, Kotász sem tudott közbeavatkozni és a jugoszláv jobbszélső a kifutó Grosics mellett mintegy 4 méterről a bal sarokba helyezte. 1:1.”
Nem, ez sem lehet az a bizonyos! Hát akkor melyik? Keressük tovább!
1959 októberében, szintén a jugoszláv fővárosban, Albert nagy játékával 4:2-re győzött a magyar válogatott. 4:2…, 4:2…, mintha Grosics egy 4:2-es meccset is emlegetett volna.
„…a 15. percben a hazaiak szabadrúgáshoz jutnak…” Ez lesz az! Megvan! „Ártatlannak látszik a helyzet…” Igen, ez az! „…hiszen Kosztics 25-26 méterről fut neki a labdának.” Kosztics? … Kosztics. „Igaz viszont, hogy sorfal nincs. A balösszekötő erőteljes, félmagas lövésére Grosics vetődik, de késve, a labda meglepetésre a kezéről a bal sarokba kerül, 1:2.”
Nem, nem. Mégsem. Ez sem egy potyagól természetrajza.
Eljátszottunk még egy darabig, mígnem 1961. május 7-én 4:2-re nem győzött Belgrádban a magyar csapat. A Népsportban olvashattuk: „Tizenegy perccel a befejezés előtt… egy baloldali támadás végén Matus 18 méterről kapura lőtte a labdát, de alig volt erő benne. Grosics lehajolt…
Zebec ezen a meccsen „csak” öngólt rúgott, s a potyagól nem szabadrúgásból esett. 3:1-nél, amikor „…egy baloldali támadás végén Matus…”
A 3:1 stimmel. Ebben Grosicsnak igaza volt.
Hogy melyik volt az elmúlt száz év legtragikusabb potyagólja? Kinek ez, kinek az. Kapusnak, játékosnak és csapatnak más és más. Egy könyv is kevés lenne hozzá. De hát végső soron a labdarúgás játék. Vagy lehet, hogy sohasem volt az?
Curtis
Curtis testvére először szólal meg azután, hogy elítélték gyilkosságért
