Lőállásból a célkeresztbe került

S p o r t l ö v é s z e t Rendhagyó módon, interjúval kezdjük tegnap beharangozott sorozatunkat arról, hogy a magyar sport mit kapott 2004-től, s mit várhat 2005-től. Ha valakit olimpiai bajnoki címe 40. évfordulóján a Nemzet Sportolójává választanak, s szövetségi kapitányi irányításával 24 esztendő után újra ötkarikás aranyérmet nyer sportága egy magyar képviselője, annak az elmúlt év minden túlzás nélkül csodákat hozott. Hammerl László mégsem lehet maradéktalanul boldog, hiszen e tavalyi csodákért „cserébe” az év végén elvesztette a hazai sportlövő-szakszövetség elnöki posztjáért zajló csatát, valamint két és fél évi szünet kivételével 1977 óta betöltött szakvezetői posztját is.

Nem nagy sportág a sportlövészet, legalábbis Magyarországon: jelenleg valamivel több mint ötezren űzik, úgy 1600–1800-an nemzetközi, a többiek hobbi-, avagy szakszerű megfogalmazással nemzeti szinten. Azt hihetnénk, hogy ilyen viszonylag kis közösség foggal-körömmel őrzi legendáit. Hammerl Lászlót, az 1964-es tokiói olimpia arany- és bronz-, az 1968-as mexikói játékok ezüstérmes puskását, 37-szeres magyar bajnokot bő fél évszázad alatt egyszer sodorta el a sors, de nem a sportágtól, hanem a hazától: húszévnyi szövetségi kapitánykodást követően 1997-ben Új-Zélandon vállalt munkát. Két és fél év után tért vissza, s 1999-ben újra szakvezető lett itthon, egészen 2004. december 31-ig, szerződése lejártáig. Ezt nem hosszabbították meg azok után sem, hogy a magyar sportlövészet Igaly Diána révén augusztusban Athénban 24 év szünet után újból telibe találta az olimpiai aranyérmet. Hammerl készségesen beszélt 2004 fordulatairól és 2005-től kezdődő „nyugdíjaséveiről”.
– Június elején a Nemzet Sportolója lett, augusztus végén Varga Károly 1980-as moszkvai olimpiai sikerét követően újból „aranyos” szövetségi kapitány. Nem volt sok a jóból?
– Már az is feldobott, hogy a Nemzet Sportolója jelöltjei közé kerültem, saját szövetségem és a Nemzeti Sportszövetség is aláíratta velem a pályázatot. Csak titkon reménykedtem. Aztán tavasszal az athéni Világkupán megcsörrent a telefonom, s az akkori sportminiszter, Gyurcsány Ferenc személyesen közölte velem a jó hírt. Versenyzőként és szövetségi kapitányként is több mint huszonöt évet töltöttem a lövészetben, utóbbi poszton én vagyok a hazai csúcstartó.
– E munkájának gyümölcsét Athénban learathatta.
– Az olimpia előtt egy érmet és hét-nyolc pontot tűztem ki célul, de nem voltam hajlandó további részletekbe bonyolódni. A lövészet olyan sportág, ahol döntő az idegrendszeri teher, s nem akartam senkire pluszsúlyt rakni. Végül Igaly Diána révén hozta a sportág, amit ígért, sőt a régóta várt aranyérmet is, de például Joó Éva és Sidi Péter is csak egy körrel maradt le a döntőről.
– Máshol egy olimpiai aranyérem védernyőt von a sportág és a szakvezetés fölé, ehhez képest ön bő fél évszázad után éppen most került körön kívül. Hogyan lehetséges ez?
– Már több mint egy éve, 2003 végén elvadult a dolog. Kovács Tibor főtitkár részéről az a vád ért, hogy nem takarékoskodom eléggé a szövetség forrásaival, ő csodálkozott a legjobban, amikor szó nélkül elfogadtam a 2004-re tervezett költségvetést. Ennek ellenére folytatódott az intrika, a hangulatkeltés.
– Ehhez képest az áprilisi győri légfegyveres Eb-n az olimpiai számokban két aranyérem és egy 7. hely termett, Athénról pedig már beszéltünk. Mégsem csitultak az ellentétek?
– Minden egyes elnökségi ülésen javasoltam, hogy tegyük félre a nézeteltéréseket. Azzal vádoltak, nem vagyok elég kompromisszumkész, erre válaszoltam, hogy akkor nem lennék 25 éve kapitány. Sajnos szemben csak azt mondták, menynyire tisztelnek, és büszkék rám, de a hátam mögött áskálódtak. Az olimpia kapcsán sok minden kicsúcsosodott, én az eddigi összeszokott edzői gárdát javasoltam, az elnök egy másikat, no meg azt, hogy a főtitkár legyen a sportági vezető Athénban. Végül én lettem, de az edzői szinten felemás megoldás született. Pedig a szakágak és a versenyzők között nem volt ellentét. Nem volt baj, hogy koronglövő nyerte az aranyérmet s nem egy puskás.
– A puskánál maradva, a november végi szövetségi tisztújító közgyűlésen össztűz zúdult önre. Elvesztette az elnöki posztért folyó párharcot, sőt az elnökségbe sem került be.
– Eleve csak olyan megfontolásból kandidáltam, hogy az eddigi elnök mellé álljon oda valaki, akinek a megjelenése szöget üt pár ember fejébe. Ötvenketten gondolkodtak el, de magunk közt szólva tudtam, hogy nem leszek elnök. Az viszont meglepett, hogy az elnökségbe sem kerültem be.
– Ekkor már érezte, hogy szövetségi kapitányi napjai is meg vannak számlálva?
– Akkor azt mondtam az elnöknek, hogy pénz nélkül is vállalnám a posztot. Komoly célokért az ember még az ördöggel is együtt tud dolgozni, persze nem feltételek nélkül. Ehhez képest december 9-től éves szabadságra küldtek, az új elnökség pedig december 20-án olyan konstrukciót dolgozott ki, amelyben nincs szövetségi kapitány.
– Most mihez kezd? Fél évszázad után elhagyja a sportlövészetet?
– Kénytelen vagyok. Bár az elnök egy újságcikkben beszélt bizonyos terveiről, de én nem akarok sem külföldre menni, sem külföldieknek itthon mesterkurzusokat tartani. Magyarokkal szeretnék együtt dolgozni, itt vannak a gyökereim, itt akarok élni. A jelek szerint mostantól nyugdíjasként. Nem baj, legalább több időm jut a családi ház körüli munkára, a családra, a gyerekre. Soma most karácsonykor múlt hároméves.
– Felesége, Joó Éva folytatja puskáspályafutását?
– Igen, és vele azért majd rendszeresen járok az UTE-lőtérre. Ezenkívül is be-beugrom Pestre, nem akarok pilisszentkereszti remeteként élni.