Gyere, Ferkó, gyere!

Jó hat évtizede készült felvételeket nézegetek. Fiatal ember szöszke lánykát röptet az ég felé, másutt a karján ül, vagy az anya ölében pihen, de kicsi kezét az apa felé nyújtja. 1945 tavasza van, s a férfi pár nap múltán – Sopronban, március 29-én, éppen hatvan esztendeje – a háború egyik utolsó bombatámadásának az áldozata lett, katonaorvosként, alig 32 évesen. Ez a családjáért rajongó lélek a kor ünnepelt sportolója volt, akiről e képen lévő kicsi lánynak tudatos emléke nem lehet. Csik Ferenc emberként is a kiválók közé tartozott, s bár olimpiai bajnokságára kortársként lassan-lassan alig emlékezhet valaki, sikerével – s ahogy élt – példát és legendáriumot hagyott hátra.
A győzelem misztériumának a várt és váratlan helyzetek összjátéka is a része, s a mámor az utóbbi esetben tartósabb. A 14 éves Egerszegi Krisztinára és Szöulra lehetne emlékezni… Mert Csik, noha kétszeres Európa-bajnok volt 1936-ra, ott, Berlinben nem volt esélyes igazán. Az amerikai Fick világcsúcsa jó másodperccel járt az ő legjobb ideje előtt, s indult három japán is, ők az előző olimpián taroltak. Csik a szélső pályán úszott, s szűk perc elteltével minden magyar Ferkójává lett. A tudósító hangját hallani ma is hátborzongató. A riporterek nem vetkőztek ki önmagukból még, a sztentori üzenet sem a médiavilág – a nézettség-hallgatottság – (vélt) elvárásainak szólt. Ám ez volt az első országos élmény, amit a csodadoboz olimpiáról adott nekünk, a féltésnek és a szeretetnek az a kevercse, amit Pluhár István biztató szava sugallt, megfellebbezhetetlen marad mindörökre. Aznap este, 1936. augusztus 9-én még a kabaré is a győzelem mámorától volt hangos („Csik, Csák, Lőrincz…, így köszönt a színpadra lépő Salamon Béla, ha igaz).
Csik Ferencből az úszók kapitánya és az 1939-ben újrainduló Képes Sport felelős szerkesztője lett, meg lelkiismeretes orvos, nagy hatású egyetemi előadó, aki 1943-ban egy versenybe is benevezett, csak hogy szeretett felesége úszni láthassa egyszer. Lengvári Ferkó, az árván maradt gyermek – hasonló nevű édesapja a „nagy háború” első hősi halottjai között volt, így reá, akárcsak kisleánya őreá, nem emlékezhetett – győzelme s emberi példája nyomán az ország elitjébe tartozott. Az élet csodája, ahogy Ferkó maradt ő mégis mindenkinek, a szeretet s az élet magasabb rendű céljának olyan tökéletes sűrítménye, amelyről a torokszorító méltóságnak nemcsak a megkopott filmkockákon átsütő valósága beszél, hanem a még ép emberi emlékezet is. Csik Ferenc ember, hős s nem sztár volt, aki a világot és a hazáját nem fölfalni, de szeretni és szolgálni kívánta rendületlenül, és aki – legyen bár a történelem oly könyörtelen – tán még azt is tudta, mikor kell elmenni innen. „Gyere, Ferkó, gyere” – mondanám én is, de pihenj inkább csöndesen!