Tényleg a ruha teszi?

Nézem a hétfői parlamenti közvetítést, lapozgatom az újságokat; még mindig Schmitt Pál bocskaija a téma. Ha a történetet lecsupaszítva vizsgáljuk: egy magyar ember a magyar nemzeti ünnepen magyar nemzeti öltözetben mondta el a beszédét. Ez 2005 Magyarországán sokakat felháborít. Szomorú, egyedi, de december 5. óta különösebben már nem meglepő. Hiszen akkor is csupán arra kellett felelniük a magyaroknak, hogy magyarok-e a magyarok. Ostoba kérdés maga a tautológia, mégis csak másfél millió volt az igen válasz. Így élünk mi. Amikor külföldi barátomnak próbálom elmagyarázni, mi a baj Schmitt bocskaijával, sehogy sem jutunk dűlőre, mert közös nyelveinkben nincs a „magyarkodni”-nak megfelelő, egzakt kifejezés. Például olyan, hogy németkedni vagy angolkodni. Ami nálunk bűn, az másutt szóra sem érdemes.
Schmitt Pál politikus március 15-i beszédének tartalma bizonyos nézőpontból persze támadható.
Schmitt Pál sportvezető március 15-i öltözéke viszont mindenféle nézőpontból támadhatatlan.
Mert arról érdemes vitát nyitni, hogy a sportba mennyire lehet becsempészni a politikát, de arról, hogy a sportba be szabad-e vinni a nemzeti érzést, felesleges. Nemhogy szabad, kötelező. Erőt, együvé tartozási tudatot, külön ösztönzést ad versenyzőnek, csapatnak, szurkolónak egyaránt.
Ez a sport világában magától értetődő, még a „magyarkodástól” egyébként irtózó honfitársainknak is az. Hisz aki március 15-én is inkább kék zászlót lenget, és frász töri a bocskai puszta látványától, a meccsen vagy egyéb sporteseményen az is átlényegül. Énekli, de legalább viszolygás nélkül hallgatja a magyar Himnuszt, lengeti, vagy társai kezében elviseli a magyar zászlót, buzdításként leggyakrabban a „Hajrá, magyarok!” és a „Hajrá, Magyarország!” rigmusokat üvölti.
Ez természetesen nem új keletű felfedezés. Hogy mást ne mondjunk, Kutas István egykori MLSZ-elnök az 1977-es magyar– szovjet labdarúgó-világbajnoki selejtező előtt minden követ megmozgatott azért, hogy a Népstadionban ne csak felcsendüljön a Himnusz zenéje, hanem először hangszóróról kórus is énekelje azt. A hatás leírhatatlan volt, a 70 ezres közönség végigőrjöngte a mérkőzést, 2-1-re nyertünk.
Ettől még természetesen lehet, hogy Kutas sem volt nagy hazafi, de legalább ortodox kommunista létére majd’ három évtizede tudatosan használta azt, amiről a mai demokraták ugyancsak tudatosan lemondanak. Legrosszabb pillanataimban sem hittem, hogy idáig jutunk. Én például addig, hogy Kutas Istvánt kell idealizálnom.