Kényszertizenegy

Háborog a magyar labdarúgó-válogatott szövetségi kapitánya. (A történet szempontjából mellékes, hogy éppen Lothar Mat-
thäusnak hívják.) Háborgott persze már korábban is, sőt szinte folyamatosan háborog, s olykor bárcsak higgadtabb lett volna, mert így mostani háborgását könnyű elintézni azzal: ez is csak egy a sok közül.
Pedig a magyar labdarúgó-válogatott szövetségi kapitányának most nem csak igaza van, egyenesen a dolgok lényegére tapintott. Arra panaszkodik, hogy a magyar játékosok jelentős részének nem dicsőség, sőt inkább nyűg a válogatottszereplés. Nem csak neveket, klubokat is említ, ahonnan nem szívesen engedik el a futballistákat a nemzeti csapathoz. Szűcs Lajos a Ferencvárosból ugyan cáfol, de ha nem lenne közte és a kapitány között nézeteltérés, akkor nyilván most is a kerettel készülne Franciaország és Izland ellen. A múlt csütörtöki utolsó NB I-es fordulóban a Honvéd ellen végig pályán lévő Rósa Dénes esete még inkább érthetetlen. Ő egy éve még a válogatott kedvéért megszakította esküvői előkészületeit, hogy a hirtelen jött lehetőséggel élve elutazhasson a válogatottal Kínába, Németországba pedig – lemondva a megismételhetetlen esemény teljes élvezetéről – mennyegzője másnapján repült el; s még azt se mondhatta, nem érte meg, hiszen 2-0-ra nyertünk Kaiserslauternben. Tóth András, a Vasas balhátvédje szintén gyorsan felejt, tankönyvbe illő kudarckerülőként most már nem motiválja, hogy ismét sztárcsapattal játszhat, attól fél, hogy kiújul az őt érő bírálat, mint egy makacs sérülés.
A debreceniek esete a legérthetetlenebb. A kapitány részéről lenne benne logika, hogy a legjobb klubcsapatra építse a válogatottat. Erre korábban is volt példa a magyar labdarúgásban. Ezzel szemben mi a helyzet? Sándor Tamás minden könyörgés dacára nem hajlandó magára húzni a címeres mezt. Azt már belátta, hogy eddigi érvelése – miszerint ha annak idején, izraeli légiósként, csúcsformájában nem hívták, akkor most se számítsanak rá – tarthatatlan; most az a szólam, hogy egyszerre csak egy feladatra képes összpontosítani, s a válogatottal szemben Debrecené az elsőbbség. Lelke rajta. Bár a bajnokság végeztével most is csak egy „munka” terhelné kényes idegrendszerét. De ne kukacoskodjunk, az igazán profi futballista ilyenkor pihen, és feltöltődik a következő idényre, a válogatottság szentsége ósdi eszme. Lépjünk is túl Sándor Tamáson! Böőr Zoltán többször igazolta, hogy mindenekelőtt gyorsaságának köszönhetően azon kevesek közé tartozik a magyarok közül, akik tudnak nemzetközi szinten futballozni. Az elszántságával sincs gond, Bulgária ellen sérüléséből felépülve, gyakorlatilag tétmérkőzés nélkül vállalta a játékot. Most is jött volna, ám még a 28. fordulóban, a Békéscsaba ellen, a bajnoki aranyérmet bebiztosító mérkőzésen megsérült, s bár bíztak felépülésében, nem lehet ott sem Párizsban, sem Reykjavíkban. Esetéből nem tanultak a debreceniek. A 29. fordulóban a tét nélküli fiestameccset a további négy válogatott – Éger, Komlósi, Halmosi, Kerekes – lényegében végigjátszotta (utóbbit a 80. percben cserélték le). Persze ez érthető, hiszen ünnepelni nem csak jó, kötelező is. De hogy az utolsó fordulóban Zalaegerszegen mi szükség volt Éger és Komlósi szerepeltetésére, arra aligha van magyarázat. A DVSC-nél ezt a példátlan sérüléshullámmal indokolják, de csak vannak junior, netán ifjúsági korú játékosok a klubnál. A végeredmény: a bajnokcsapatot egyetlen labdarúgó, Kerekes Zsombor képviseli a válogatottban.
Példálózhatnánk Gera Zoltánnal, aki eleve úgy műttette meg törött kézfejét, hogy a rögzítés ne akadályozza a játékban, s aki – Torghelle Sándorral együtt – a válogatottnak köszönheti angliai karrierjét, de a „kicsiben, tutiban” érzülettel átitatott magyar futballban ez úgyis csak pusztába kiáltott szó. A Párizsban, majd Reykjavíkban pályára lépő csapat – tisztelet a kivételnek – nem a magyar labdarúgó-válogatott, hanem az aktuális kényszertizenegy.