Senki nem úszta meg szárazon

Az április 17-i Vasas–Eger férfi vízilabda-bajnoki elődöntő után egyetlen játékvezetőt löktek be a medencébe, de az esetet senki nem úszta meg szárazon. Az azóta eltelt két hétben ugyanis odáig fajultak az ellentétek, hogy a bajnoki finálé második mérkőzésén két túlkoros, a harmadikon pedig két török bíráskodott. Még Faragó Tamás női kapitány is beszállt meccset vezetni, miközben azok, akiknek ez lenne a dolguk vagy inkább hivatásuk, sztrájkba léptek. A történet a napi aktualitásokon túl általános kérdéseket is felvet, amelyek olyan „ósdi” fogalmakhoz vezetnek, mint alázat, szolgálat.

Miért nincs a bíró eleve a medencében? Egyrészt mindjárt nem lehetne belökni, másrészt legalább látna valamit a mérkőzésből. Az ötlet Wiesner Tamástól, a Ferencváros szakosztályvezetőjétől származik, akinek körülbelül minden második felvetését tanácsos komolyan venni. Ha most is elfogadjuk ezt az arányt, annyit rögzíthetünk: kollégáihoz képest valóban a vízilabda-játékvezető a legkiszolgáltatottabb, hiszen legtávolabbról kénytelen követni az eseményeket – képzeljük el, amint jégkorongban a palánkon kívülről, futballban a partjelző mellől ítélkeznek –, amelyek döntő többsége ráadásul a víz alatt, kis túlzással láthatatlanul, csak kikövetkeztethető módon játszódik le.
Nem véletlenül mondja Kemény Ferenc, minden idők legsikeresebb utánpótlás-kapitánya (manapság már illik hozzátenni, hogy Kemény Dénes édesapja): a póló-játékvezetőnek a profi ökölvívóbíróra kellene hasonlítania, aki egy másodperccel a közvetlen életveszély beállta előtt avatkozik csak be. „Én három szabálypontot tartatnék be: tilos víz felett ütni, rúgni és a medencéből kiszállni” – vallja Kemény, ám a mai gyakorlat enyhén szólva nem ezt az irányt követi. Szoros emberfogás esetén például egyszerre hat párban tizenkét ember szabálytalankodik, ilyenkor a játékvezető rutinjától, érzékszerveitől függ, hogy ezekből mennyit vesz észre, habitusától, irányultságától pedig, hogy melyiket fújja be.
A fentiek miatt ebben a sportágban a legfontosabb, hogy a játékvezető szolgálni, ne ki- vagy feltűnni szeressen, ne síppal a szájában akarja megalkotni élete fő művét. Az idén 60 esztendős dr. Konrád Ferenc például soha nem szerepelte túl magát; persze minek is tette volna, amikor 1976-ban Montrealban olimpiai aranyérmet nyert. (Természetesen nem bíróként.) Vele az is előfordult, hogy úgy vezetett meccset a Vasasnak, hogy ott játszott az unokaöccse, ifjabb Konrád János, és amikor ezt észrevételeztem a zsűrinek, az asztaltól döbbent arccal fordultak felém: hú, tényleg, de ne csináljak ügyet belőle, úgysem lesz semmi baj.
Nem is lett. Ám ahogy egyeseknél kódolva van az „eseménytelenség”, úgy másoknál az esemény. Pár éve akadt olyan nemzetközi bírónk, aki tévémeccsen legalább egyszer biztosan kikérte magához a labdát, mert örömmel vette, ha totálban mutatja a kamera; bocsánatos exhibicionizmus, de a mérkőzések menetén nem változtatott. A mai napig gyűrűző, április 17-én kirobbant botrány alkalmával Marjay Zsolt sem tett egyebet, mint alkalmazott egy szabálypontot. Utóbb, telefonbeszélgetésünk alkalmával szimpatikusan és logikusan fejtegette, hogy nincs mérlegelési lehetősége, ezt kellett tennie, csakhogy abban a párharcban korábban többször elsikkadt már e tétel, és ő éppen a döntő ütközet legkiélezettebb állásában, 7-6-nál akart először érvényt szerezni neki. Ilyesmiken múlhat háború és béke.
No meg azon, hogy a játékvezetői testületek – sportágtól függetlenül – általában érinthetetlennek, az igazság egyedüli letéteményesének tekintik saját magukat. A játékostól az edzőig mindenkiből lehet hülyét csinálni, de az ítész tabu. Őt kívülről ne minősítsék, csak belülről, de azt se hozzák nyilvánosságra! Az adott szituációban is ez a kommunikációs fék lassította le az ügy normális rendezését: elnökségi ülésen elhangzott, hogy maga a játékvezető-bizottság elnöke kérte, ne jelöljék Marjayt a playoff további összecsapásaira, de ez már későn és hiába derült ki.
A bírók ugyanis addigra megsértődtek, ultimátumot fogalmaztak, majd sztrájkba léptek. Gondoljunk bele, hány csapatot, sportolót, vezetőt ért már méltánytalanság, és mi lett volna, ha erre távolmaradásukkal reagálnak?! Nincs meccs, nincs döntő, nincs bajnok, nincs bajnokság.
Így azért ez is, az is lett, mert múlt szerdán beszállt két túlkoros játékvezető, Erdős és Szentgyörgyi, hét végére pedig beesett két török, bár az uszodai pletyka szerint a hazai kollégák őket is megpróbálták lebeszélni. De nemhogy nem sikerült, már itthon is feltűnt hat „sztrájktörő”. Hiszen egyesek úgy érezhetik, a konkurencia kiesésével eljött az ő idejük, míg másoknak talán csak az a havi pár tízezer forint hiányzik.
A szövetség és a játékvezetők vezérkara bizonyára igyekszik hosszú távon rendezni a viszonyát – bár utóbbi fél jól teszi, ha mérlegeli, hogy alkupozíciója a múlt héten jelentősen romlott.