Mostantól nem a dzsúdó az első

C S E L G Á N C S Ivan Dersin orosz cselgáncsozó aligha sejti, hogy bekerült a sporttörténelembe. Ehhez annyi is elegendő volt, hogy múlt szombaton a Debrecenben rendezett csapat Eb-n tanítani való ipponnal kikapjon egyetlen mérkőzésén. A sportág legendáriumában már régóta ott levő Kovács Antal ugyanis 33 évesen jelen állás szerint ezzel a meccsel zárta le közel két évtizedes versenyzői pályafutását.

A sportág eddigi egyetlen magyar olimpiai (1992) és első világbajnoka (1993) – a második idén Braun Ákos lett – már előre jelezte, hogy az idei csapat Eb lesz az utolsó versenye. S bár erre készülve az egyik edzésen bordasérülést szenvedett, a maga részéről a maximumot hozva segítette együttesünket az ezüstéremhez.
– Ha már számvetést is készít: hányadik Eb-érmét szerezte?
– A hetediket, és igen, az arany sajnos most sem jött össze, a kontinensbajnokságokról két ezüstöm és öt bronzom van. Összességében nagyon elégedetten zárom a pályafutásomat. Azt szoktam mondani, hogy Braun Ákossal egyenrangú félként ülhetünk le egy asztalhoz, hiszen mindketten világbajnokok vagyunk. Ákos leülhet Ungvári Mikivel is, mert mindketten nyertek Eb-t. Viszont én ahhoz az asztalhoz már nem ülhetek oda.
– Azért egy olimpiai bajnoknak talán mégis szorítanak helyet.
– Akkor is hiányzik az az Eb-arany. Amit lehetett, Debrecenben megtettem érte. Az elődöntőben az orosz srácot legyőztem, s ha kikapok tőle, akkor nem jutunk be a döntőbe. Mindezek után nehéz volt kihagynom a finálét. Ráadásul az izraeli csapat verhetőnek tűnt, ám a bordám egyszerűen nem volt olyan állapotban, hogy elvállalhassam a második mérkőzést is. Még most is kell figyelnem, nehogy túlságosan nagyot tüsszentsek, mert az már komoly fájdalommal jár…
– Amikor a Dersin elleni meccse után lejött a tatamiról, bevillant, hogy ez volt az utolsó?
– Egyáltalán nem. Akkor sem foglalkoztam ezzel, és most sem teszem. Amúgy számomra az sem helyénvaló, ha az ember az élet más területén mondja valamire, hogy na, ez volt az utolsó. Majd egyszer biztosan tudni fogom, melyik volt az utolsó mérkőzésem, de úgy vagyok vele, hogy most nem kell túlragozni a témát. Az élet megy tovább, s bár november elején közgazdászként munkába állok a paksi atomerőműnél, a dzsúdótól sem szakadok el egyik pillanatról a másikra. Ha nem szenvednék a bordám miatt, akkor pár nap múlva ugyanúgy lemennék az edzésre, mint ahogy eddig tettem.
– Akkor talán van helye a felvetésnek, miszerint csapat Eb-t jövőre is rendeznek, s mivel erre súlycsoportonként két versenyzőt lehet nevezni, megeshet, hogy mégsem a mostani Eb volt az utolsó az életében?
– Ha úgy adódna, hogy a csapatnak szüksége lenne rám, és még edzésben vagyok, akkor természetesen számíthatnak rám. Ahogy most Maci, Csizmadia Zoli is beugrott nehézsúlyban. Ám azok után, hogy húsz évig a dzsúdó volt az első az életemben, mostantól már viszszafordíthatatlanul a család és a civil élet lesz az.