Lékó Péter a tájékoztatón előbb úgy szólt, várja a kérdéseket, majd érezve, hogy a kérdés önmagától adódik, belekezdett monológjába: „Először is tisztázni szeretném, a szövetség mindent megtett, nem az anyagiakon, hanem szakmai okokon múlik, hogy nem játszom az olimpián. Nehéz szívvel, de azt hiszem, helyesen döntöttem. Egy éve hullámzik a játékom, ezen az időszakon végre túl kell lendülnöm, mert nagy feladatok várnak rám. Ősszel kezdődik a selejtező az újabb világbajnoki ciklusra, előbb Gureviccsel, majd ha nyerek, akkor a Polgár Judit– Barejev meccs győztesével kell páros mérkőzést játszanom a döntőbe jutásért. Úgy gondolom, a magyar sakkozásnak is az az érdeke, hogy legyen magyar játékos a világbajnokságon.”
*
Ezt követően rátért arra, az olimpia szerinte miért is akadálya formája visszanyerésének, a jó felkészülésnek: „Az olimpián csupán kilencven perc gondolkozási ideje van a sakkozóknak, s a közelmúlt eredményei azt mutatják, ez az időbeosztás nekem nem kedvez. A legutóbbi huszonkét ilyen parti következtében több mint negyven Élő-pontot vesztettem. Ám még ezen lebonyolítás dacára is vállaltam volna a játékot, ha a magyar csapatnak lenne esélye az éremszerzésre. De csak akkor lenne, ha Polgár Judittal és Almási Zoltánnal együtt mindhárman szerepelnénk. Amikor még úgy látszott, hogy ez megvalósul, én sem zárkóztam el a részvétel elől, az olimpia miatt lemondtam például a szófiai tornát. Ám Polgár Judit kiesésével (legjobb női sakkozónk anyai örömök elébe néz – a szerk.) nincs valós reményünk a dobogós helyezésre.”
Érezve, hogy hallgatósága ennél nyomósabb érveket várna el, Lékó Péter a szakmai indokokat lelki tényezőkkel egészítette ki: „Be kell látnom, hogy a számomra nem a várakozások szerint végződött világbajnokságot még mindig nem dolgoztam fel. Bizonytalan lett a játékom, például a szicíliai védelem Szvesnyikov-változatát, amit korábban sötéttel Kaszparov ellen is bátran, teljes nyugalommal húztam meg, másfél éve nem vállalom. Jelenleg mindennél fontosabb, hogy magamra találjak, ehhez pedig most pihenőre, majd kemény edzőtáborozásra van szükségem.”
Ez a dolog lényege. Lékó Péter az olimpiai szereplést is akként teszi mérlegelés tárgyává, hogy segíti-e saját előmenetelét, vagy sem. Ha úgy érzi, igen, akkor vállalja a játékot, ha nem, akkor szemrebbenés nélkül lemondja.
Mondhatnánk, hogy ez a jelenkor sajátossága: a mai sakkozók nem egyszerűen átlag feletti intelligenciával megáldott, művelt, az élet több területén is magas teljesítményre képes emberek, hanem csakis saját boldogulásukat szem előtt tartó, profi sportolók. Ez azonban mégsem felel meg teljesen a valóságnak. Ha csak a mostani olimpiát tekintjük, akkor a világbajnok bolgár Topalovot, valamint az ukrán Ponomarjovot leszámítva gyakorlatilag mindenki asztalhoz ül az elitből; még az a Kramnyik is, akinek a formája az elmúlt évben Lékóénál is jobban ingadozott, s aki a Topalov elleni páros mérkőzésre, tehát a lehető legnagyobb kihívásra készül.
Az elmúlt durván egy évtizedet leszámítva pedig egyszerűen nem volt kérdéses, hogy a legjobbak részt vesznek az olimpián. A neveket sorolhatnánk Karpovtól Kaszparovig, de elegendő, ha Portisch Lajosra hivatkozunk. Aki – miközben nyolcszor verekedte be magát a világbajnokjelöltek közé – húsz olimpián játszott, többségében az első táblán, a hetven százalékot megközelítő eredménnyel.
Amikor a sajtótájékoztatón megjelenteket – beleértve Lékó Pétert is – megkérdeztem, szerintük Portisch Lajos világbajnoki eredményességét valaha is hátráltatta-e az olimpiai szereplés, Verőci Zsuzsa sajtófőnököt leszámítva csak kitérő választ kaptam. Az ugyancsak korábbi világbajnokjelölt, olimpiai ezüstérmes, Lékó Péter pályáját az elmúlt években egyengető nagymesternő ugyan nem Portischról, hanem saját magáról beszélt, de határozottan fogalmazott: „Számomra mindig az olimpia volt a legfontosabb verseny a világon. Megpróbálom megérteni Péter szakmai érveit, összességében azonban nagyon csalódott vagyok a lemondása miatt. A csapat szegényebb lesz Lékó Péterrel, de Lékó Péter is szegényebb lesz az olimpiával.”
Utóbb telefonon megkerestem Portisch nagymestert is, aki szokásához híven nem kívánt belekeveredni a személyén kívül álló vitába, mégis egyértelműen foglalt állást: „Pozitívan nem tudom, negatívan pedig nem akarom kommentálni Lékó Péter döntését. Ami az én pályafutásomat illeti, az olimpia sohasem hátráltatta világbajnoki teljesítményemet. Sőt amikor 1980-ban fájó vereséget szenvedtem Robert Hübnerrel szemben, alig vártam a máltai olimpiát, hogy újra bizonyíthassak.”
Lékó Péter nagyon egyedül maradt. Elfogadhatatlan döntésével sok pályatárs és még több rajongó rokonszenvét vesztette el. S ezt csupán újabb egyéni sikerekkel nem lehet visszaszerezni.
Tokaj
Mit hoz a nyár?
