Óra helyett fűnyírót

Közeleg a labdarúgó-világbajnokság időpontja, egymás után látnak napvilágot a szebbnél szebb német prospektusok, a rendezők – érthetően – mindent elkövetnek, hogy magukra irányítsák a figyelmet. A kiadványok oldalairól egyebek mellett Franz Beckenbauer, Pelé, Michael Schumacher és Placido Domingo csábítja a futballpályára azokat, akik eddig még nem döntötték el, hogy szabadidejük nagy részét mivel töltik majd júniusban. Nem nehéz megjósolni, hogy a világ figyelme hamarosan Némethonra terelődik.
De amiért ezt a pár sort gépbe írom, annak az a magyarázata, hogy a kiadványokban elbűvölően szép futballpályákat is láthatunk, amelyeken majd a labda gurul – a csodálatos zöld füvön.
Na, ez a zöld fű több mindent juttat az eszembe.
1955. augusztus 22-én íródott egy levél Sebes Gusztávnak, a sporthivatal elnökhelyettesének („mellesleg” az Aranycsapat szakvezetője is ő volt). A levélíró nem más volt, mint London kalapácsvető olimpiai bajnoka, Németh Imre, aki a szóban forgó időben a Népstadion és Intézményeit igazgatta. „Kedves Guszti bácsi – így kezdődött a hivatalos levél. – Legutolsó, »fűnyíró« beszélgetésünk alkalmával megígérted, hogy ha a labdarúgócsapattal Svájcba mentek, »úgy irányítjátok«, hogy a csapat a szokásos ajándékoktól eltérően ne órát, hanem egyéb ajándékokat – motoros fűnyíró gépet – kapjon, amely árban nem több az egyéb ajándékoknál, sőt valószínűleg olcsóbb…”
Szeptember 17-én Lausanne-ban, az olimpiai stadionban 5-4-re győzött a magyar válogatott, Puskás a 85. percben tizenegyesből szerezte a győztes gólt, de arról nem szól a fáma, hogy a csapat motoros fűnyíró géppel vagy anélkül tért-e haza…
Apropó, Népstadion. 1956-ban Puskás, Bozsik, Hidegkuti, Börzsei és Kocsis írta alá azt a levelet, amelyet Sebes Gusztávnak címeztek. „A Szovjetunióban jól bevált rendszer alapján szeretnénk – írták –, ha a Népstadionban rendezésre váró válogatott mérkőzések bevételének tíz százalékát a válogatott játékosok között osztanák szét, a válogatottság számarányának, valamint a tudásnak és a teljesítménynek figyelembevételével. [Ne feledjük, hogy 1956-ban még kilencvenezer ember szorongott például a magyar–csehszlovák mérkőzésen; magam is ott voltam, és nemcsak hogy kikaptunk, de el is áztam – a szerző.] Megvalósíthatónak tartjuk olyan járadék biztosítását, amelyet megfelelő életkor bekövetkezése után, vagyis a játékos nyugalomba vonulásakor akár egy összegben fizetnének kézhez, akár havonként folyósítanának életfogytig. Gondoskodást kérnénk arra az esetre is, ha egy nagy tehetségű fiatal labdarúgó örökre harcképtelen lesz…” Megfontolandó gondolatok, de tudvalévő, hogy közbeszólt a történelem…
Ám vissza a Népstadion zöld gyepéhez! A következő történet már új keletű. 1983. május 15-én a görögök ellen játszottunk Eb-selejtezőt. Az akkori szövetségi kapitány, Mészöly Kálmán arra kérte Schmitt Pál főigazgatót, hogy árasszák el a gyepet vízzel, ami majd gondot okoz az ellenfélnek. „Csúszkálni fognak a tócsákban” – mondta Mészöly, és előre dörzsölte a tenyerét. Nagy vívmányként tartották számon abban az időben a slag nélküli, úgynevezett alsó locsolórendszert.
A szövetségi kapitány szemlét tartott a pálya felett, és szokásos stílusában lebarmította az embereket, mondván, a pálya széle még nem látott vizet. Miközben a közepe már tízcentis vízben fürdött. Sütött a nap, olyan volt a Népstadion zöld füve, mint egy uszoda, amikor a két ország himnuszához felsorakoztak a csapatok. Nem szaporítom tovább a szót: kikaptunk 3-2-re. A görögök nagyon jól érezték magukat az „uszodában”, de a technikásnak mondott magyar játékosok a hátsójukon járkáltak.
Na, ez nem fog bekövetkezni Némethonban!