Egyenes ember és egyenes művész volt

S P O R T T Ö R T É N E T Megjelent egy album, amely olyan ember szobrászművészetét mutatja be, aki a sportot életfilozófiájának tekintette, és sokszínű témái között a sport jelentős szerepet kapott. Kevés az ilyen alkotó. Ráadásul Dabóczi Mihály maga is versenyző volt, a híres Santelli-terem egyik látogatója.

Ezerkilencszázhetvenkilenc őszén, a halottak napját követő délelőttön kis ünneplő társaság gyűlt össze a Fiumei úti temető 11-es parcellájánál. Mondhatni, furcsa, temetőkertbe nem illő vidám fények csillogtak a szemekben, baráti ölelésre lendültek a karok, férfias csókok csattantak. Akik találkoztak, nem temetni jöttek és nem is dicsérni. Egyszerűen csak emlékezni, fejet hajtani. A Maestrót, azaz az 1945-ben elhunyt Italo Santellit látogatták meg. Aki közel ötven évet töltött választott hazájában, és a kardforgatás művészetére oktatta az ifjúságot. Dabóczi Mihály szobrászművész – 35x35 centiméter méretű öntött domborművet készített a legendás olasz vívómester és lánya sírkövére – Bay Bélával évődött: „Ej, te Béla, hanem most már mi vagyunk legelöl, a frontvonalban! Ránk lőnek élessel” – mondta a művész nevetve. Bay riposztozott: „Hagyd csak, inkább gyere, kihívlak egy asszóra…” Fél év sem telt el, s Dabóczi itt hagyta örökre a barátokat, és Bay sincs már.
Legközelebb 2005 januárjában, a Budapest Galéria óbudai, Lajos utcai kiállítóházában ismerkedhettem meg a művész kisplasztikai alkotásaival. Születésének századik évfordulója alkalmából rendezték a tárlatot. S most itt egy gyönyörűséges album, amely egységbe foglalja a vívók szobrászának vagy a szobrászok vívójának – ahogy neveztük őt – sokoldalú művészetét.
Santelli sírjánál jegyezte meg 1979-ben egyik kollégám: „Válogatott kardvívóink közül senki se jött el a síremlékavatóra. Tudják egyáltalán, kinek köszönhetik a kardjukat?” A mai vívógeneráció legjobbjai tudják egyáltalán, ki volt Dabóczi? Félek, fogalmuk sincs róla. Hiszen Dabóczi Mihály a harmincas–negyvenes években volt a BEAC első osztályú tőrözője, párbajtőrözője, de elsősorban kardvívója. Maga is Santelli-tanítvány. S mivel a Maestro mindenkinek adott becenevet, Dabóczi a Michelangelo de Transsylvaniae becenevet kapta, abból eredően, hogy marosszentkirályi születésű volt. Balkezes vágásainak és szúrásainak gondolatától idős korukban is összeborzongtak azok, akik még vívtak vele. Nagy küzdő volt a páston és az életben egyaránt. Szívós székely.
A vívót nem ismerhették a mai fiatalok, de itt vannak az egész országban és a főváros közterein, parkjaiban a szobrai. A Gellért fürdő várócsarnokában a négy évszakot szimbolizáló alakok közül Dabóczi 1961-ben a tavaszt mintázta meg. „Itt van Dabóczi Mihály Leánykája, egyszerűen megölelné az ember!” – kiáltott fel az író Szomory Dezső. Prohászka László írt tanulmányt az életművét bemutató albumhoz. Alapos, pontos sorvezető a művész sokrétű munkásságához. Láttat az érzések és gondolatok között. Élete utolsó éveiben a vízió és a látomás között. „Dabóczi Mihály egyenes ember és egyenes művész volt – írja. – Pontossága és megbízhatósága legendás volt, akárcsak segítőkészsége.” Ez is üzenet.
A sorok végén azt érezzük, sokat tudott volna mesélni a vívósportról is, azokról, akiket így vagy úgy megörökített a művészetében: Kabos Endréről, Elek Ilonáról, Gerentsér László és Szabó László mesterekről és a többiekről, de mindenekelőtt Italo Santelliről – ha valaki megkérdezte volna. Csak a művei maradtak, amelyek úton-útfélen visszaköszönnek. De hát kívánhatunk-e a sorstól többet?
A Körmendi Galéria kiadványa méltó az életműhöz.