A kérdés az volt: érdemes-e, szabad-e, kötelező-e kimenni. Ezek a kérdések fogalmazódtak meg szurkolóban, családtagban, sportolóban. Kimenjenek-e a világ végére, amikor az ország vérzik, és történelme nehéz óráit éli, vagy tegyék a dolgukat itthon? Nehéz döntés volt, az érdem talán Nagy Imréé, a forradalom miniszterelnökéé. (Lényegében az olimpia kezdetétől – november 23-ától – már Snagovban volt, s vélhetőleg itt értesülhetett a rendelkezésére bocsátott újságokból a magyar sportolók sikereiről.)
Ma már elmondhatjuk: jó döntés volt. Még ha sokan kint maradtak is, s velük együtt kétszázezer magyar. Még ha a november 4-i, második szovjet beavatkozás miatt bojkottálta is a játékokat Svájc, Hollandia és Spanyolország.
Érdekes, hogy a három ország nemrégiben megkeresett NOB-tagja, illetve Spanyolország esetében Juan Antonio Samaranch, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság exelnöke ma azt mondja: rosszul döntöttek, amikor arra az elhatározásra jutottak, hogy nem vesznek részt a melbourne-i olimpián. Az olimpiai ugyanis semmilyen más versenyhez nem hasonlítható játék és küzdelem a dicsőségért, a koszorúért.
Ma már örülünk, hogy sportolóink végül elutaztak Ausztrália földjére, de a döntés ellenére nem sok hiányzott ahhoz, hogy a küldöttség tervét keresztülhúzzák az események. A gondot az okozta, hogy a francia repülőgépek a forradalmi harcok miatt nem tudtak leszállni Ferihegyen. Prágában ellenben igen. A küldöttség így október 30-án, egy keddi napon, még a boldog órákban autóbuszszal kelt útra Prága felé – a vasutasok sztrájkoltak –, amikor már viszonylagos nyugalom volt az országban. (Viszont ekkor került sor a Köztársaság téri pártház ostromára.) Ez tehát az a nap, amely bevésődik az emlékezetbe. Hegyi Gyula, a sportküldöttség vezetője még így nyilatkozik: „Teljes mértékben együttérzünk a magyar fiatalsággal, és mostoha körülmények között, de még nagyobb akarattal szeretnénk dicsőséget szerezni szabad hazánknak…” Néhány héttel később már köpönyeget cserél.
A dráma Prágától hatvan kilométerre, a nymburki edzőtáborban következik be, ahol a magyar sportküldöttség a francia repülőgépeket várja. A dráma napja november 4-e. Nagy Imre híressé vált segélyhívó szavait ők is hallgatják, és utána valamennyien haza akarnak jönni – harcolni. Egyesek ideg-összeroppanást kapnak. Közben kiderül, hogy egyetlen nyugati követség sem hajlandó garanciát vállalni a magyarokért, ugyanis a francia légitársaság nem kapta meg a 150 ezer dolláros előleget, és ezért késlelteti a leszállást a prágai repülőtéren. A kutatás során most derült ki, hogy Nagy László, az OTSB pénzügyi osztályának akkori vezetője „elfelejtette” átutalni Prágába az utazási költségek dollárfedezetét. A magyarázat: korábban rajta volt a melbourne-i kiutazók listáján, de az utolsó pillanatban Kutas István, a sporthivatal egyik irányítója – valószínűleg Hegyi tudtával – kihúzta…
Végül a házigazdák úgy döntenek, hogy garanciát vállalnak a magyar sportküldöttségért, amely „nemkívánatos társaság Csehszlovákia földjén”.
Így utaznak el november 6-án és 7-én, de a nyugalmuk és a békéjük csak a hazaérkezéskor tér vissza.
Még egy intermezzo kötődik az elutazáshoz. A legnagyobb ellenállást Kutas István és Szepesi György személye váltotta ki. Amikor észrevették Kutast a komáromi hídnál, még magyar földön, Papp Laci és Klics Ferenc a buszból kiabáltak, hogy ha Kutas jön, ők közbelépnek. Egyértelmű volt, hogy nem akarták egyiküket sem. S ezt Hegyi Gyula is tudta, aki feltehetőleg ki akarta vinni Szepesi Györgyöt, a rádió tudósítóját. De a hangulat olyan volt, hogy nem lehetett. (Szepesire a Bethlen Oszkár által írott és október 24-én beolvasott szöveg miatt haragudtak a sportolók.) Kutas később úgy tett be Papp Lacinak, hogy ő is amellett volt: ne verekedhessen a világbajnoki címért…
Így esett az elutazás a melbourne-i olimpiára 1956. október 30-án, illetve november 6-án és 7-én.
A hazautazás sem volt egyszerűbb, de az már egy másik történet.
Ukrajna
Hungary FM: Ukraine's Forced Conscription Reaches New Low by Beating a Hungarian to Death
