Néma kiáltás

Úriember. Mára szinte kihalt közülünk ez a jellemtípus. Ha használjuk is, inkább már csak nosztalgiából, a múlt iránti önkéntelen és sokszor tudat alatti vonzódás jeleként. A magyar labdarúgásban minden kétséget kizáróan utoljára a tavaly karácsonykor elhunyt Baróti Lajost illette meg ez a megszólítás.
A fiatalabb korosztályból nehéz a választás, én mégis megkockáztatom: Gellei Imre, a Ferencváros labdarúgócsapatának vezetőedzője is úriember. Bátortalanságomat nem az táplálja, hogy kételyeim lennének a becsületessége, a felkészültsége, az állhatatossága felől. Hanem az, hogy ma már Gellei Imrére is rásütötték a bélyeget: jobbos. S aki úriember itt, az gazember ott, és fordítva.
Pedig aki ismeri, jól tudja, Gellei Imrére sok mindent rá lehet fogni, csak azt nem, hogy előítéletes, megosztó, gyűlölködő ember volna. Hogy mást ne mondjunk, korábban éveken át dolgozott a „balos” Vasasnál, s akkor senkinek sem jutott volna az eszébe „jobbról”, hogy árulónak tartsa; a válogatott szövetségi kapitányaként pedig utolsóként ő volt képes valóságos, olykor eredményekben is megmutatkozó egységet kovácsolni.
Egyébként pedig Gellei Imre nem jobbos, hanem szilárd világnézetű egyéniség, aki a legutóbbi időkig óvakodott bármiféle politikai megnyilatkozástól. Tavasszal, a parlamenti választások két fordulója között a húsvétvasárnapi Ferencváros–Újpest mérkőzés tökéletes alkalmat kínált volna erre. Gellei Imre akkori, felhívásként is értelmezhető érdeklődésünkkor is megőrizte visszafogottságát, pedig ma már tudjuk, akkor sem vetette volna el a sulykot, ha azt mondja: aki az MSZP-re szavaz, az nem fradista.
Látjuk, azóta mi történt az országgal, és mi történt a Ferencvárosi Torna Clubbal. Ma már az sem hallgathat bölcsen, aki kikezdhetetlenül talpig úriember. Érzi ezt Gellei Imre is, hiszen a Nemzeti Sportnak adott tegnapi nyilatkozatában így fogalmazott: „A tévészékház ostroma, szeptember tizennyolcadika óta különösen exponált helyet foglal el közéletünkben a Ferencváros. Állítólag a mi törzsszurkolóink közül többen is ott voltak az események sűrűjében, és hát álnaivitás lenne a részemről, ha úgy tennék, mintha nem tudnám, melyik oldalon áll a Ferencváros. Vezetőstől, edzőstől, sportolóstól, szurkolótáborostól.” Néma kiáltás ez még akkor is, ha Gellei hozzáteszi: „Ezért kell minden idegszálunkkal figyelnünk arra, mit teszünk, mit mondunk, mikor, mire rándul meg a szemöldökünk. Roppant keskeny mezsgyén kell egyensúlyoznia a Ferencváros edzőjének.”
Néma kiáltás ez az egyre nyíltabban FTC-ellenes, és hát így baloldali érdeket kiszolgáló MLSZ felé, hagyja abba célzott támadásait, néma kiáltás a tisztelt jobboldal felé: tessenek már végre valamit tenni a Ferencváros megmentéséért.
Egy várat mindig könnyebb megvédeni, mint viszszafoglalni. Kevesen hitték volna, hogy a Fradit kizárják az NB I-ből. Kizárták. Néhány napig néhányszor százan elkeseredetten tiltakoztak, de a döntés érvényben maradt, az élet ment tovább. Ma még senki sem hiszi el, hogy a Fradit akár meg is lehet szüntetni. Pedig meg lehet. Néhány napig néhányszor ezren tiltakoznak, de az élet majd megy tovább, kaparva, túrva az egyre nehezebb megélhetésért. Fagyoskodva, korgó gyomorral a Ferencvárosért is nehéz aggódni.
Gellei Imre némán kiáltott: aki tud, végre tegyen már valamit!