Már nem is emlékezünk rá, hogy tegnap mi történt, hát még hónapokkal ezelőtt. Ráadásul – a sportnál, ezen belül a labdarúgásnál maradva – a négyévenkénti foci-vb tényleg olyan esemény, amely lekörözi a többit, hiába ment végig a Bajnokok Ligája, az UEFA-kupa, a belterjes hazai NB I-ről vagy éppen a Magyar Kupáról nem is beszélve. Pedig ha az itthoni futball kapcsán lehet még jó értelemben vett feszültségről beszélni, akkor most lehetett. A májusi kupafinálét a Fehérvár és a Vasas vívta a nálunk megszokotthoz képest izgalmasan. A rendes játékidő, majd a hosszabbítás 2-2-re végződött, a büntetőknél a Vasasból Janjics hibázott, a trófea – története során először – Székesfehérvárra került. Aznap rendezték a BL-finálét, de túl olcsó lenne a különbségen poénkodni. A párizsi derbi eggyel kevesebb gólt és eggyel több kiállítást hozott, mint az Üllői úti, az Arsenal német kapusa, Lehmann már a 18. percben a döntő negatív hősévé vált. Ám a Barcelona nem került azonnal fölénybe, de végül megvalósította a papírformát.
Azért ne feledjük, az UEFA-kupát is spanyol csapat nyerte, a Sevilla, a honi NB I-et pedig a Debrecen. A hajdúsági címvédés nem ment simán, az utolsó kör előtt az Újpest került lépéselőnybe, ám elvétette ezt az utolsó lépést. A Fehérvár lett a „királycsináló”, a Puskás-stadionban 15 ezer néző előtt 3-1-re legyőzte a lila-fehéreket, akik magukat is sújtották Rajczi és Tóth kiállításával. Közben kétszázhúsz kilométerrel odébb a Loki vidáman átgyalogolt a kiesett Pápán, s már ünnepelhetett is. Apropó, kiesés! A Vasas belefáradt a kupadöntőbe, s bajnoki mélyrepülésével a másodosztályban landolt. Ám az MLSZ a zöld gyep helyett a zöld asztalnál minősítette vissza a Ferencvárost, így a Vasas úgy esett ki, hogy nem esett ki. A Fradi és a szövetség huzavonája azóta is téma, többet tudunk a zöld-fehérek (egyébként megnyert) bírósági peréről, mintsem arra emlékeznénk, hogy nem is volt olyan lagymatag az NB I vége.
Ami mindent elhomályosít. S akkor jöhet a labdarúgó-világbajnokság. Két hetet, a csoportmérkőzések idejét tölthettem júniusban Németországban, tizenhárom mecscset láttam élőben, lesz mit mesélni az unokáimnak. Talán ők megérik, hogy a magyar válogatott újra ott lehessen ezen a csodás seregszemlén, a sportág, a sport ünnepén. Mert akárki akármit mond, Coubertinnel szólva tényleg a részvétel a fontos, az újságírónak és a szurkolónak különösen, hogy beleélhesse magát abba a hangulatba, amely sehol máshol nem adatik meg neki. S most önmagamat cáfolom, de a nyitóünnepségen könny szökött a szemembe, hogy az 1954-es berni vb-döntő kapcsán nem láthattam Grosics Gyulát, Buzánszky Jenőt és az akkor még köztünk lévő Puskás Ferencet felvonulni a müncheni arénában a világbajnokok között. Persze az eredmény is fontos, a vb-ről mégis inkább pillanatok, villanások maradtak meg bennem. Lahm csodagólja a nyitómeccsen, a kis Trinidad és Tobago helytállása Yorke vezetésével, Joe Cole bombája a svéd hálóba, a brazil szurkolók szambája, az argentinok eufóriája a 6-0-s szerbverés előtt és után, a svájci gárda helytállása. Sokadmagammal interjút kérhettem többek között Henrytől és Cannavarótól, utóbbinak így év végén talán még nagyobb az értéke, hiszen a világbajnok itáliaiak csapatkapitánya, legjobbja adta, aki az idén minden létező díjat bezsebelt.
Négy csapatról érdemes külön szólni. A brazilok az elején nyeregettek ugyan, de fáradtnak tűntek, már említettük, Ronaldinho kvalitásaihoz képest nem mutatott semmit; Ronaldo hiába lett minden idők legeredményesebb vb-gólvágója, mégis leiskolázták őket a nyolc között a franciák. Azok a franciák, akik kis híján kiestek a csoportból, de az utolsó virágzását élő Zidane vezetésével végül a döntőig meneteltek. Ahol aztán az idol romba döntötte önmaga szobrát. Ám nehogy azt gondoljuk, Olaszország ezért lett világbajnok. Hanem mert a csapatot széthúzás helyett összekovácsolta a vb előtt kirobbant bundabotrány, a kilenc juventusos kerettagnak ez, no meg egykori csapattársuk, Pessotto tragikus balesete megsokszorozta az erejét. A sok hasonlóan jó csapat közül az nyert, amelyiket emóciói továbblendítették a szakmai nehézségeken. A házigazda németek szintén ezért futhattak fel a dobogó aljára, hiszen mögöttük állt egy több mint nyolcvanmilliós nemzet, amely a sport által szerezte vissza hat évtizede elvesztett önbecsülését.
Ütöttek még. A tenisz igazán bátor sportág, hiszen két Grand Slam-torna, a francia és az angol bajnokság is dacolni mert és tudott a futball-vb-vel. A Roland Garros salakján a férfiaknál újra az izompacsirta spanyol titánt, Nadalt koronázták meg, aki a döntőben hatalmas csatában legyőzte a világ legjobbját, Federert. A svájci klasszis aztán Wimbledonban már nem ismert kegyelmet, mint ahogy az egész idényben döntögette a csúcsokat: 17 tornán indult, 12-t megnyert, köztük három GS-viadalt és a Mesterek Kupáját, az angliai gyepen zsinórban negyedszer bizonyult a legjobbnak. A hölgyeknél Párizsban a belga Henin-Hardenne, Wimbledonban a francia Mauresmo győzött, de ez az év (megint) Federerről szólt, a szezon közepén különösen.
Teniszben ütővel, bokszban kesztyűvel ütnek, s ebben a magyarok hál’ istennek világszinten sokkal hatékonyabbak. Volt szerencsém személyesen a helyszínen látni, ahogy Erdei Zsolt kétszer megvédte a WBO profi-világszervezet félnehézsúlyú vb-címét: május 6-án Düsseldorfban az ausztrál Paul Murdochot, július 29-én Oberhausenben pedig német klubtársát, Thomas Ulrichot tanította móresre. Az összesen 22 menet alatt nem akadt pillanat, hogy igazán izgulni kellett volna Madárért, pedig sokan féltették, főleg Ulrichtól. Azért a kötelek között a rosszból is kijutott nekünk májusban, hiszen Nagy János 49 másodpercet töltött a Los Angeles-i Staples Center ringjében, néhány hosszú pillanatot annak is a padlóján térdelve. Jorge Barrios egy testütéssel foszlatta szét Csonttörő világbajnoki álmait, aki aztán a visszavonulás mellett döntött.
Orbán Viktor
Nyolcvanéves lett Kudlik Júlia, Orbán Viktor is felköszöntötte
