November 17-én, 79 éves korában elhunyt Puskás Ferenc, minden idők egyik legkiválóbb labdarúgója, legismertebb honfitársunk. A magyar válogatottban játszott 85 mérkőzésén 84 gólt szerzett, olimpiai aranyat és világbajnoki ezüstöt nyert – utóbbit persze inkább vesztette a lidérces emlékű vb-döntőn, 1954-ben az NSZK ellen –, és miután itthoni pályafutását azzal zárta le, hogy az 1956-os forradalom után nem tért haza, a futballtörténelem talán legkülönlegesebb újjászületését produkálta a Real Madrid színeiben. A spanyolok bálványozott Panchója aztán a 90-es évek elején ismét „Öcsi” vagy inkább „Öcsi bácsi” lett, hiszen három és fél évtized múltán hazaköltözött. Ám egyre kevésbé élt velünk, közöttünk, mert elhatalmasodó betegsége kórházba kényszerítette, előbb elrekesztette a külvilágtól, majd a saját, mások által meg sem ragadható világába zárta be. Éppen halálával lett újra mindenkié, bár a temetése körüli hercehurca kíméletlenül pontos képet festett a harmadik évezred első esztendeinek magyar valóságáról.
Máltai mérföldkő. Ősszel eldőlt, amit jó előre sejtettünk: labdarúgó-válogatottunk, mint ahogyan két évtizede egyszer sem, ezúttal sem jutott ki soros világversenyére. Pedig a 2008-as Eb selejtezőcsoportja nem tűnt különösebben kegyetlennek; ez persze csak a többivel öszszevetve igaz, a mi futballunk számára könnyű, pontosabban megoldható feladat nemigen létezik. Már a rajt eloszlatta az illúziókat – a norvégok a mieink iszonyatos védelmi hibáit kihasználva Budapesten nyertek 4-1-re –, és bár Szarajevóban, a bosnyákok feletti 3-1-es sikerrel önmagunkat leptük meg a legjobban, ettől csak még keservesebbé vált az októberi kettős vereség. Illetve az, hogy Törökország
1-0-ra győz a Puskás Ferenc Stadionban, még elviselhető volt a Máltán elszenvedett 1-2-höz képest. A hazaiak egyetlen valamirevaló játékosa, bizonyos Mifsud testületileg bolondította meg a magyar védelmet, majd talán közvetve az MLSZ-vezérkart is. Az elnökség ugyanis nem azért vonta meg a bizalmat Bozsik Pétertől, mert az általa vezetett alakulat elbukott a máltai mérföldkőben, hanem mert a szövetségi kapitány nem tudott eléggé vonzó jövőképet felvázolni. Hogy azért nem, mert igazat mondott? Ez a mi futballunkban már nem erény, sőt hiba. Bozsik sorsa be is teljesedett, utódját pedig a fiatalításra felesküdött Várhidi Péterben találták meg. Először ugyan csak egy mérkőzésre, de mert „fiai” 1-0-ra legyűrték Kanadát, ráadásul a hosszú távú jelöltet, Bölöni Lászlót nem sikerült Magyarországra csábítani, Várhidi jövőre is kapitány maradhat. A továbbjutással kapcsolatos bármiféle esélylatolgatással mindenesetre már nem kell bajlódnia.
A Fradi kálváriája. Mondják, hogy jó Ferencváros nélkül nincs magyar futball; csakhogy az aktuális kérdés inkább az, futball nélkül van-e, lehet-e Ferencváros. Mert jelen állás szerint elképzelhető, hogy ezt a felvetést már januárban meg kell válaszolni. Hiába bizonyosodott be ugyanis, hogy az MLSZ minden, az FTC-t sújtó határozata jogsértő, a másodosztályba száműzött csapat és főleg az új elnök, Dámosy Zsolt számára ez csupán erkölcsi elégtételt jelenthet. A túléléshez több száz millió forint kellene – forintra pontos összeget írni, mondani felesleges, az egyenleg az újabb és újabb hitelezők, terhek felbukkanásával jószerével naponta változik –, miközben az elnök által újabban emlegetett konzorcium mindössze 120 milliót képes felmutatni, és a Fradi-tagsági sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Legalább tízezer rendes tagra és az általuk összedobott 120 millióra számítottak, ehhez képest összejöttek kétezren. Ez azonban nem az egyetlen téves kalkuláció. Az idő előrehaladtával egyre biztosabban állíthatjuk, hogy Dámosy rosszul mérte fel a lehetőségeit, amikor harcba szállt az elnöki posztért, hiszen nem ígért ugyan pénzt, választói kimondva-kimondatlanul mégis azt feltételezték, megvannak a forrásai. Különben miért vágott volna bele a feladatba? Bizony, ez a kérdés is feleletre vár.
Évzáró Eb-k. Hagyományosan két magyar érdekeltségű világversenynyel zárult az év. Méghozzá északon, hisz a rövid pályás úszó Európa-bajnokságot Helsinkiben, a női kézilabda Eb-t pedig Svédországban rendezték. Az úszóktól két aranyat reméltünk, amit ők hoztak is – igaz, meghökkentő leosztásban. Cseh László ugyanis a 200 vegyes megnyerése után általános elképedésre elveszítette a 400 vegyest az olasz Luca Marinnal szemben, Gyurta Dániel ellenben diadalmaskodott 200 mellen. Athéni olimpiai ezüstérme után először durrantott nagyot, és mostantól jó okunk van feltételezni, hogy nem utoljára. A kézilabdás lányok elé tűzött hivatalos cél az első öt hely egyikének megszerzése volt, és az elvárás alsó peremében még éppen sikerült megkapaszkodniuk. Öt könnyű győzelem és egy tisztes papírforma-vereség – a későbbi Európa-bajnok Norvégiától – mellett egy meccset rontott el a csapat, de azt nagyon. A németektől elszenvedett hétgólos kudarc ára az elődöntő volt, az 5. helyezés pedig csak a körülmények szerencsés összejátszása folytán jelenthetett igazi gyógyírt. Azzal ugyanis, hogy a vb-címvédő oroszok mellett a majdani házigazda franciák is az első négyben végeztek, nem három, hanem mindjárt öt csapat nyert közvetlen részvételi jogot a jövő évi világbajnokságra.
Kapu Tibor
Megható pillanatokat élt át Kapu Tibor Houstonban
