Mindent a tornának köszönhet

T O R N A A helsinki olimpián felemáskorláton nyert aranyérmet, négy évvel később Melbourne-ben a kéziszercsapat tagjaként állhatott fel a dobogó legmagasabb fokára. Az olimpia után emigrált. A melbourne-i olimpia ötvenedik évfordulója alkalmából rendezett ünnepségre azonban Ausztráliába utazott, hogy újra találkozhasson egykori versenyzőtársaival. Ott beszélgettünk Korondi Margittal.

Milyen gondolatokkal és érzésekkel megy el Melbourne-ből, arról a helyről, ahol ötven évvel ezelőtt a magyar tornászok csodát műveltek és öt aranyérmet nyertek?
– Bár én voltam a csapat egyik legfiatalabb tagja, mégsem gondoltam arra, hogy ötven évvel Melbourne után még mindig élni fogunk, egykori hazám gondol ránk, és megszervezi ezt a találkozót. A kilencvenes években rendszeresen látogattam haza, az elmúlt esztendőkben azonban autóbalesetben elszenvedett sérülések miatt elmaradtak ezek a randevúk. Melbourne-ben újfent rá kellett jönnöm, hogy az élet elmúlt felettünk, és már nem vagyok az a tizennyolc éves kislány, aki a férfiak pillantására áhítozott. Valamikor a sport volt a mindenem, mert édesapám is tornász volt, testnevelő tanár, három iskolában is tanított, emellett egyesületben oktatta a gyerekeket, s amikor már nem kellett a pelenka, vitt engem is magával. Két és fél éves koromtól kezdve a tornateremben nőttem fel. Kis túlzással jobban jártam a kezemen, mint a lábamon.
– Sikeres sportolóként a jövő mégis kilátástalan volt?
– Általában mindenkinek óriási problémát okozott, hogy magára gondoljon és a jövőjére, vagy a szüleire, a testvéreire. Azzal is tisztában voltunk, hogy ha kint maradunk, talán nem fogunk többet hazautazni.
– Mégis: miért döntött az emigrálás mellett?
– Mindig vágytam arra, hogy olyan helyen éljek, ahol állandóan süt a nap, pálmafák vesznek körül, víz és tenger. S ez a hely Kalifornia volt. Imádtam napozni. Mondogatták, ha sokat napozom, hamar megöregszem és ráncos lesz a bőröm, de ez engem nem érdekelt. Inkább legyek barnán ráncos, mint simán fehér. A másik ok az volt, hogy felmértem, sportolóként már nem leszek első. Mert nekem csak az első hely számított. A helsinki aranyérem után már Novokain injekciókkal tréningeztem. Megkérdeztem magamtól: mi lehetek még Magyarországon? Legfeljebb testnevelő tanár. És arra gondoltam, Amerikában több lehetőség adódik, amiben kitűnhetek, jobb életet tudok biztosítani magamnak és gyerekeimnek.
– Nem jött szóba, hogy Ausztráliában marad, hiszen több magyar sportoló ezt a földrészt választotta?
– De igen. Az ausztrálok nagyon aranyosak voltak, és mindjárt felajánlották, hogy segíteni fognak. Szinte könyörögtek mindnyájunknak, hogy itt kezdjünk új életet. De nekem az ausztrál életforma túl lassú volt. Még a budapesti is érdekesebb, mozgalmasabb, izgalmasabb volt, mint a melbourne-i. Úgyhogy végül harmincnyolcan az Egyesült Államok mellett döntöttünk.
– S akik így döntöttek, azok három hónapos bemutató körúton vettek részt.
– Igen. Telegdy György volt az Amerikai Magyar Sportszövetség elnöke, ő szervezte meg a körutat a Sports Illustrated című lap támogatásával. December 23-án szállt fel velünk Melbourne-ben a magánrepülőgép. Azóta se láttam ilyen csodás gépet; alul vörös bársony szőnyeg díszítette, bár volt benne, a legnagyszerűbb italokkal. A túra során többet láttunk az Egyesült Államokból, mint a legtöbb amerikai. A legszebb helyekre vittek minket Miamitól Las Vegasig.
– Hasznát vette a tornának az Egyesült Államokban? Egyáltalán, mivel kezdett foglalkozni?
– Be kell vallanom, sosem szerettem úszni. Sőt, irtóztam attól, hogy víz menjen a fülembe, a szempillámra. És láss csodát: elmentem egy magániskolába, ahol mindjárt először úszást kellett tanítanom. A tanítás módszere pedig az első napon az volt, hogy a fejeket a vízbe kellett tenni. De hat hónap után már ez sem okozott gondot. Ráadásul gyönyörűen, spiccelve, a lábamat összetéve ugrottam fejest.
– A torna megszűnt létezni?
– Igen, mert én már nem akartam tornászni, és elképzelhetetlen volt, hogy összeállhat egy amerikai olimpiai csapat. Szóval a tornával kapcsolatos körülmények nem voltak olyan ígéretesek, mint például az úszás esetében.
– Mikor ment férjhez?
– Még Magyarországon, 1955-ben. Plachy Mátyás ökölvívó volt a férjem, de őt nem vitték ki Melbourne-be. Helsinkiben viszont ott volt. (A középsúlyú mezőny első fordulójában esett ki – a szerk.) De ő is kijött utánam. Bécsből telefonált, hogy küldjek pénzt és jegyet, és intézzem el, hogy megkapja a letelepedést. Telegdy el is intézte.
– Plachy Mátyásról keveset hallottunk, nem tudjuk, mihez kezdett az Egyesült Államokban.
– Bekerült a mozi világába. Jó alakja volt, magas és megnyerő, így aztán a veszélyes jelenetekben dublőrként alkalmazták. Mondják, a hetedik év sorsdöntő egy kapcsolatban. A mienk is az volt. 1962-ben ugyanis elváltunk. Utána én megint férjhez mentem egy mérnökhöz, akiből később üzletember lett.
– Ha visszatekint az életére, mit köszönhet a tornának?
– Mindent. Mert szerintem a torna az a sportág, amely a testi és a szellemi képességek kifejlesztése mellett leginkább nevel az önfegyelemre, s ez nagyon fontos az életben. Bennem még az is megvolt, hogy ki akartam tűnni a többiek közül. A legtöbbet kihozni a képességeimből. Az akaraterőm később sem hagyott cserben. Képes voltam éjjel háromig is fennmaradni, és megtanulni olyan dolgokat, amiket Magyarországon biztosan nem csináltam volna. Saját magam fodrásza lettem és megtanultam varrni. Amerikában ugyanis az én termetemre nem lehetett ruhát kapni. Huszonkét órát dolgoztam egy ruhán, varrtam, fejtettem, varrtam, fejtettem, de sikerült. Különben is szerettem úgy öltözködni, ahogy senki más. S amit én terveztem, én is varrtam meg.
– Gyerekek?
– Másodszor házasodtunk meg mind a ketten; mindkettőnknek van az első házasságából egy-egy gyermeke, és van egy közös csemeténk is. És hála istennek sikeresek.
– Összetartó a család?
– Nem mondhatnám… Mindegyik gyerek azt hiszi, hogy a másik kettőt jobban szeretjük… Gondolom azonban, ha baj lenne, összetartanának.
– Mikor volt a legboldogabb az életében?
– Most vagyok az, hogy ezt a találkozást megértem. Nézem a társaimat, és magamat látom bennük, fiatalon. Azt mondták rám, nincsenek idegeim, sőt azt is mondták, beképzelt vagyok, fenn hordom az orromat, pedig csak arról volt szó, hogy engem az izgalom nem befolyásolt. Szerintem Tass Olga sokkal több érmet érdemelt volna, mint amennyit nyert, de izgulós volt, s ez hátráltatta. És mindent bele akart tenni egy-egy gyakorlatba.
– Mit tanácsol a fiataloknak, akik még megfogadják, amit egy olimpiai bajnok mond nekik?
– Szakítsák le a napot, de lássák meg a hétköznapok jelentéktelennek látszó kis pillanataiban is a szépet, az emberit, a csodálatosat. Amiért élni érdemes.