Csak látszólag nem zaklattak minket

Fricz Tamás legutóbbi írásához (2007. febr. 3.) néhány megjegyzést fűzök. Azt írta, hogy a Kádár-rendszer „kizárta az embereket a politizálás lehetőségéből, cserébe viszont felkínálta nekik, hogy a magánéletükben nem zaklatja őket, sőt megteremti számukra a szerény egzisztenciális boldogulás minimális feltételeit.”
A magánéletünkben csak látszólag nem zaklattak bennünket. Bizony alaposan befolyásolták a mindennapi életünket, a közérzetünket, a magánéletünk minőségét. Bizonyos rétegeknek – ide tartoztam a feleségemmel együtt – a vallásgyakorlás tilos volt. Ellenkező esetben az állásunkat veszítettük volna el. Nem kevés családot zaklattak, zsaroltak, amiért gyermekeiket hittanra íratták be, vagy szerették volna beíratni. Még 1988-ban is jelentették a hittanra beiratkozottak adatait az illetékes pártszerveknek.
Hány értelmes, tisztességes fiatal azért nem kerülhetett be az egyetemre, mert osztályellenségnek titulálták a szüleit? Nagyon sokszor alaptalanul. Hány tehetséges fiatal került így vakvágányra? Vagy évekig parkolópályára? A felsőoktatási intézményeknek előírták, hogy hány egyházi iskolában érettségizett diákot vehetnek fel. A felvételi eredménye nem számított. Hány embert ért jogos sérelem? Milyen sohasem pótolható kárt okozott ez az országnak? Bizonyos párt- és KISZ-funkcionáriusoknak keretet szabtak, hogy azokon bárkit bejuttathattak a felsőoktatási intézményekbe. Hányan kerültek így be érdemtelenül? Milyen erkölcsi kárt okozott ez az országnak? Ugye ez nem numerus clausus?
A világbolondító téveszmét hirdető marxista egyetemre nem tudtak beiskolázni engem. De a munkaidő után szervezett politikai továbbképzésekre akaratom ellenére járnom kellett. A hazaárulás megemlékezésein – ápr. 4., nov. 7. – ott kellett lennem, május 1-jén a felvonulásról nem hiányozhattam. Magamban háborogtam, de jó képet kellett vágnom. Nem egyedül voltam így.
A 60-as években öt éven keresztül hiába kértünk lakást, nem kaptunk. A feleségemmel együtt helyiek voltunk. Bezzeg az elvtársak kaptak lakást, az ország bármely részéről is érkeztek. (Közben engem hívtak a KISZ Bizottságba. Nem is voltam tag. Ha elfogadtam volna, még ma sem tudnék a tükörbe nézni.) A feleségem szülei, testvérei révén rokoni segítséget kaptunk. A telküket megosztották, az építkezéshez tőlük kaptunk kölcsönt. Az államtól a beruházás nyolc százalékára kaptunk, hosszas utánjárás után ugyanennyit, de nem a hivatalos kétszázalékos kamatra, hanem ennek háromszorosáért, hatszázalékos uzsorakamatra. Tíz év alatt négy Trabant árát törlesztettük. Mindkettőnk fizetése 1600 Ft volt, a havi törlesztésünk 1423 Ft. Kitűnően éreztük magunkat.
Ezek után gondolom, érthető, mennyire becsülöm Kádár-rendszerét, és az azt kiszolgáló régi-új hatalmat.
Molnár János
nyugdíjas értelmiségi, Veszprém