Barbaro

Az amerikaiak nehezen tudnak beletörődni Barbaro halálába. Barbaro ló volt, de népmesei hősként, diadalittasan vonult be az emberek lelkébe. Diadalittasan, mert úgy tetszett: megverhetetlen, megállíthatatlan, legyőzhetetlen. Ebből eredően pedig úgy gondolták: nem halhat meg teljesen és véglegesen.
Szinte mitikus alak lett az amerikai közéletben. A tündérmesék táltosa, paripája, aki a három legnagyobb versenyt megnyeri sorozatban, s mint ilyen, a csodák birodalmába jut. Szóval a mesébe. Utoljára 1938-ban futott ilyen ló az Egyesült Államokban, és az idő tájt többet írtak róla, mint Franklin Rooseveltről vagy Adolf Hitlerről. Most megismétlődik a múlt – vélték, anélkül, hogy a tényeken bármit változtatna. Barbarót a Kentucky Derbyn elért sikere emelte arra a magaslatra, amely négylábúnak ritkán adatik meg. Az emberek úgy beszéltek róla, mint olyan valakiről, aki közébük való. Emberi személyiségjegyekkel ruházták fel. „Amerika történelmének egy nagyon nehéz időszakában vagyunk – állította egy New York-i egyetemi profeszszor –, és Barbaro most megérinti, összefogja a nemzetet. Ugyanő jelentette ki: „A lovak tiszta szívűek, lelkük nemes, nem tudnak hazudni, lopni, csalni, bosszút állni, ellentétben a gazdáikkal.” Bálint György az Állatok dicséretében ugyancsak fejet hajt előttük, amikor azt írja: „Nem tagadom, kissé elfogult vagyok az állatok javára. Mély közvetlenségük, bölcs és gyakran fájdalmas ösztönösségük szinte bűvölően hat rám.”
Így gondolta Barbaro esetében az államok legtöbb polgára is, amikor a Kentucky Derby után a harmadik nagy futás következett. Az izgalom fokozódott. Barbaro kijött a kapuból, de három másodpercre rá a jobb hátsó lábában – a röntgen kimutatta – harminc darabra törtek a csontjai. A mellette haladó zsoké hallani vélte a csontok „zenéjét”. Az emberek többsége csak azt látta a televízióban, hogy Barbaro felkapja a fejét, és rázza a fájdalomtól.
Ilyenkor azonnal lelövik a szenvedő állatot. Minden más esetben. Csakhogy a legyőzhetetlen, mesebeli paripáról volt szó, akit meg kellett menteni. A mese világa sem a borzalom világa: ami borzalom van benne, az csak azért van, hogy a boldog vég, a nagyszerű kibontakozás, a hős nagy diadala annál fényesebben álljon mindnyájunk előtt.
Barbaro törött lábát megoperálták, gipszbe tették, és nyolc hónapon keresztül felfüggesztették, hogy ezzel is kíméljék. Utána azonban a másik lába gyulladt be a túlzott terheléstől.
Amerika hétről hétre lélegzet-visszafojtva figyelte küzdelmét az életért, a gyógyulásért. Többek között üdvözlőlapokat küldtek a kórházba, ahol az állatot ápolták, és bíztak a felépülésében. Soha még egyetlen ló nem vont magára oly nagy figyelmet és szeretetet, mint Barbaro.
A reménység szimbólumát látták benne, amelynek nincsenek időbeli és térbeli határai. És éppen ezért talán nemesebb remény, mint a múlt reménysége. A szenvedés és a segítség fölmagasztalását érezték, amiről nehéz beszélni, pedig egyszerű. A drámát, ami sorsunkat eldönti.
Sajnos az operáció helyén fertőzés lépett fel, le kellett venni a gipszet, és Barbaro állapota válságosra fordult. Végül nem akarták, hogy tovább szenvedjen – és lelőtték. Egész Amerika megsiratta, virágokat helyeztek el a kórház falánál, szomorúan emlékeznek rá most is.
Csendesen kérdezem: idehaza minek kellene történnie, hogy a nemzet egyféleképpen érezzen és gondolkodjon az életről?