Vereségből kellene építkezni

Április 18-án kiderült, hogy nem tudunk nyerni. Azóta az is, hogy veszíteni sem. Néhány nap távlatából nehéz is eldönteni, mi a szánalmasabb: a tény, hogy az itthon előzetesen esélyesnek ítélt magyar–horvát pályázat egyetlen szavazatot sem kapott a 2012-es labdarúgó Európa-bajnokság rendezési jogáról határozó UEFA végrehajtó bizottsági ülésen Cardiffban, vagy a mód, ahogy azóta a kudarcot az arról nyilatkozók magyarázzák, mentegetik. A történtek hivatalos elemzése, értékelése ugyan még várat magára, mert a múlt szerdai traumát megelőző píárdömping ellenpontjaként a pályázati bizottság a csütörtökre és a péntekre tervezett sajtótájékoztatót is lemondta, a nem hivatalos és egyéni felelősségáthárítási és „kármentő akciók” azonban már javában zajlanak.

Kisteleki István, a Magyar Labdarúg-szövetség elnöke tegnap például az UEFA központjában kilincselt, és az MLSZ kommunikációs csatornáin máris roppant sikeres, Joseph Blatter FIFA- és Michel Platini UEFA-elnökökkel folytatott megbeszélések részletei szivárogtak ki. S talán a felismerés is csak néhány napot várat magára: még jobb is így, hogy nem kaptuk meg az Eb-t. Amíg azonban idáig eljutunk, az érintettek alapvetően két okkal magyarázzák a kudarcot. Egyrészt sejtetik, hogy a győztes lengyel–ukrán kettős megengedhetetlen, a mi erkölcsi normáink szerint bevethetetlen eszközökkel dolgozta meg a döntéshozókat. Másrészt elpanaszolják, hogy az UEFA sportdiplomatái átejtettek, becsaptak bennünket.
Vegyük az első „vádpontot”! Vlatko Markovic horvát elnök már a döntés előtti budapesti sajtótájékoztatón a vetélytársak maffiamódszereit emlegette, az eredmény(telenség) ismertté válásakor a magyar táborban is eluralkodott és hangot kapott az „ezek mindenkit kilóra megvettek” nézet. Majd bizonygatván, hogy a mieink sem csak a 13 ezer oldalas pályázat fűzögetésével töltötték az időt, kiderült, hogy személyre szabottan dolgozták ki az egyes UEFA vb-tagok meggyőzésének lehetőségeit. Markovic például az olaszok feletti 9:3-as győzelmet vizionált. Tehát mi is lobbiztunk, de persze nem vesztegettünk.
Hogy ez miként lehetséges? Ha úgy, hogy csak kértünk, de cserébe nem adtunk semmit, arra önmagában ne legyünk túl büszkék. Ha mondjuk kabalaállatainkkal, pulikkal és dalmatákkal kedveskedtünk, arra se. De ha beszálltunk abba a versenybe, amelyet szerintünk az ukránok és a lengyelek űztek, azzal büszkélkedjünk a legkevésbé. Mert akkor minőségi különbség nincs köztünk, csak mennyiségi; ők többet áldoztak a győzelemért, mi kevesebbet a vereségért.
Másik bánatunk, hogy átvertek, becsaptak minket. Hazudtak nekünk. Erre nem számítottunk, ez váratlanul ért. Hiszen eddig azt hittük, csak mi hazudhatunk. Magunknak és másoknak is. Például a miniszterelnök, saját megfogalmazásával élve reggel, éjjel meg este, de ez annyira triviális példa, hogy hagyjuk is. Vagy a 2006-os úszó Európa-bajnokságot Budapestre hozó pályázatunk, amely azzal verte Eindhovent a maga kész létesítményeivel, hogy új uszodai komplexumot ígért Lágymányosra. Makettel és kormánygaranciával támogatott, közel nyolcmilliárd forintos költségvetéssel. Persze egyikből sem lett semmi, az Eb-rajtra éppen elkészült a margitszigeti nyitott ötvenes, de mindezt a kényszerhelyzetből fakadó, huszáros csínynek tekintettük.
Hazugság, de jobb esetben is (ön)áltatás az egész felnőtt hivatásos labdarúgásunk is. Az MLSZ pótcselekvő programjainak sikerpropagandája, a szövetségi kapitány három-négy éves fiatalítási és csapatépítési terve, a klubok nagy részének éves költségvetési kalkulációja, az ezt igazoló könyvelés. Még az NB I-es mérkőzések lapokban közölt nézőszámai sem mentesek a sandaságtól. Mivel a hazugság automatizmussá vált, akkor is győzedelmeskedik, ha egyszerre lenne üdvös és hasznos igazat mondani. Sőt aki igazat mond, valamilyen szinten az is hazudik. Mint az MLSZ-nek a távirati irodához tegnap eljuttatott híre, amely szerint az előző elnökség több tíz millió forintos adóhiányt halmozott fel. Ósdi trükk: tematizáljuk a közbeszédet, vegyük elő újra Bozókyékat, felejtsük el Kistelekiéket!
Hát ne felejtsük. Már csak azért se, mert ha a magyar–horvát kandidatúra bukásának, a valóságtól teljesen elrugaszkodott helyzetértékelésének tartalmi, de facto felelőseit nehéz is megtalálni, a formai, de jure felelősök adódnak: a pályázatot benyújtott két nemzeti labdarúgó-szövetség, illetve azok vezetői.
Visszatérő refrén, hogy a 2012-es Eb-rendezés megnyerésével egyedi esélyt kapott volna labdarúgásunk. Igaz. De az elveszítésével is azt kapott. Az elmúlt másfél évben ugyanis minden botrányt, anomáliát, szutykot azzal söpörtek be a szövetség székházának szőnyegei alá, hogy azok veszélyeztetik az Eb-pályázat sikerét. A veszély elmúlt, itt az ideje kitakarítani.
No meg cselekedni. Makett helyett például fel kellene építeni a Puskás Ferenc Stadiont, ha már háromszor úgyis megígértük. Sajnos tegnap éppen ezt kezdeményezte a Fidesz – emellett a mindennapos testnevelésóra, a sportberuházások és sportesemények támogatásának nyújtandó adókedvezmény, valamint a GDP 1 százalékának a sportra fordítása szerepel a javaslatok között –, és így kicsi az esély, hogy a felvetés törvényerőre emelkedjen. Mert a 2012-es Eb-rendezés melletti össznemzeti egység máris erősen töredezik. Pedig a magyar futballt, a magyar sportot kellene feltámasztanunk, csak így, magunknak. Európától, UEFA-tól, ukránoktól, lengyelektől függetlenül. Már a puszta szándékkal garantált lenne a közös sikertörténetünk.