Debrecenből, az ország egyik múltbéli és jelenlegi női kézilabdás fellegvárából az elmúlt hónapokban kirajzottak a játékosok. Veszprémbe, talán már a jelen, de még inkább a jövő női kézilabdás fellegvárába pedig rajzanak. Ezt az útvonalat járta be Bulath Anita, Juhász Gabriella és Kiss Éva is. Most pedig Hornyák Dóra, akit 2009-ben és tavaly is az év utánpótlás-játékosának választották. Nem a cívisvárosban, hanem egész Magyarországon.
Hornyák távozásának bejelentésekor leszögezte, nem akar sárdobálásba kezdeni; ehhez képest hallani lehetett, hogy tarthatatlanná vált a viszonya Köstner Vilmos vezetőedzővel – ha igen, csak ő érezte így, mert a tréner megdöbbent a szerződésbontás tényén és annak ilyetén indoklásán is –, továbbá azt is, hogy a csúszó fizetése miatt ment, amint csak tehette. A Veszprém Barabás KC honlapján pedig kijelentette: „A döntésem egyik fő oka az volt, hogy ennél a klubnál tényleg játéklehetőséget kaphatok.”
Ha ez valóban így hangzott el, akkor Hornyák Dóra nyilatkozata minősíthetetlen. Hiszen Debrecenben rá akarták építeni a több poszton is jelentősen meggyengült csapatot – hogy sérülten mégsem kaphatott elegendő játéklehetőséget, az bizonyára számára is érthető. A valóság ellenben sajnos az, hogy mindegyik indoka ürügy.
Napjainkban már ismeretlen, vagy legalábbis avítt, poros fogalom a klubhűség. Kivesztek azok a sportolók, akik egyazon csarnokban nevelkedtek, robbantak be, érték el több mint egy évtizeden át tartó pályafutásuk során sikereiket és kudarcaikat, majd visszavonulásuk után is ugyanoda jártak vissza szurkolóként, barátként, esetleg példaképként, élő legendaként. Nem a múltba révedő, passzív romantika mondatja velünk: nagy kár, hogy mindez elmúlt.
A jelen valós veszélye, hogy az anyagi alapjaiban is roskadozó magyar sportban a játékosok olyanok lettek, mint a hajdani vándorköszörűsök; a portékájuk helyett a tehetségükkel házalnak csapatról csapatra, éppen ott verve tanyát, ahol átmenetileg megfizetik őket. Ha egy-két évig, az nagyon jó, ha csak egy-két hónapig, az is elmegy. A fizetési és adósságspirálba belehajszolt klubok és a nem üzletemberként, hanem mecénásként – egyenesebben szólva olykor balekként – működő tulajdonosok pedig állják a versenyt, inuk szakadtáig, aztán egyszer csak kidőlnek. Az ifjú ígéret vagy a kissé már megfáradt erőművész pedig veszi a motyóját, és továbbáll. Aztán majd megint tovább.
Ebben a helyzetben kellene hosszú távú koncepció mentén dolgozni, csapatot építeni. És ebben a helyzetben kellene a játékosoknak is olyan pályaívet befutniuk, hogy ha visszavonulásukkor felidézik a karrierjüket, ne csak arra emlékezhessenek: folyamatosan úton voltak.
