Fél térden a világ és egymás ellen

Itt állíthatja be, hogy a Google keresőben elsők között legyen a Magyar Nemzet

Kenus klasszisaink, Vaskuti István, Foltán László és Sarusi Kis János emlékei a számunkra elmaradt 1984-es olimpiáról.

2014. 05. 24. 3:30

Más történet, hogy az újabb olimpiai győzelem Sarusi Kissel sem adatott meg Vaskutinak, csak hatodikak lettek.

– El kell ismernem, Szöulban nagyjából annyira voltunk képesek, mint amit elértünk. Jobb lett volna 1984-ben olimpiai bajnokként visszavonulni – mondja őszintén.

– Tizenhét évesen kezdtem el sportolni, nagyon későn a társaimhoz képest – vág bele az emlékek felelevenítésébe Foltán László. – Utcáról jött proligyerekként csak azt akartam, hogy fogadjanak be. Hamar megtapasztaltam, az egyenlő feltételeknek nyomuk sincs a sportéletben. A nagyobb egyesületeknél szóba sem jött, hogy felvegyenek, ezért a BSE-ben kezdtem el kenuzni, aminek a hátrányát végig éreztem a pályafutásom során. Két év alatt az élmezőnybe jutottam, de elvittek katonának. Nem ám sportszázadba, netán a Honvédhoz, hanem sorállományúként két évre. A leszerelés után munka mellett készülve lettem válogatott. Nekem mindig többször kellett bizonyítanom. Hiába voltunk már kétszeres világbajnokok Vaskuti Istvánnal, a moszkvai olimpia előtt mindhárom válogatót megnyertük, mégis majdnem kitettek a csapatból. Az akkori szövetségi kapitány, Parti János meg is mondta, miért bánik így velem: „A te egyesületed még egy vacsorára sem tud meghívni.”

Amikor az 1984-es események kerülnek szóba, nem is a felső utasításra meghozott döntést fájlalja, hanem a következményeket.

– Bárki bármit mond, nekünk állt az olimpia Vaskutival. Április végén Belgiumban ezren simán nyertünk, ötszázon célfotóval másodikak lettünk. A rivális magyar egység, a Sarusi Kis, Hajdú Gyula páros hatodik, hetedik lett. Parti János mégis azt nyilatkozta a sajtónak, Vaskutinak úgy kellett engem betolnia a célba. Tudtam, hogy megint ki akarnak túrni. S el kell ismernem, a feszültséget, pláne ha mesterségesen gerjesztették, nem viseltem jól. A második válogatót kevéssel elvesztettük, de harmadik verseny már nem volt. Amikor bejelentették, hogy nem utazunk az olimpiára, Vaskutival együtt lényegében leálltam. Akkor még szó sem volt Barátság-versenyekről, de ez a lehetőség később sem motivált.

1984-gyel Foltánnak érdemben véget ért a versenyzői pályafutása. Nem így tervezte, de nem is bánta, hogy így alakult:

– Már korábban benne volt a levegőben ez a döntés, 1984 őszén Vaskuti bejelentette, hogy ezentúl Sarusival akar indulni. Váratlan fordulatként 1986-ban ők könyörögtek nekem, legyek az edzőjük, amit a munkahelyem váratlan elvesztése miatt elvállaltam. Abban az évben ötszázon és ezren is megnyerték a világbajnokságot. 1987-ben Vaskuti nem versenyzett, 1988 májusában aztán megváltak tőlem, amiért később, a gyenge szöuli szereplés, a hatodik hely után Sarusi elnézést akart kérni. Volt okom kételkedni az őszinteségében. Másnap a fejemre olvasták azt a jelentést, amit úgymond a hibáimról írt az MTK elnökének

Foltán László nem az 1984-ben elszalasztott érmet, nem is az emiatt idő előtt befejezett karrierjét siratja, az fáj neki, hogy a sport örök barátságok helyett neki inkább csalódásokat okozott. Nem is tagadja, nála e sorban Vaskuti István is előkelő helyen szerepel, akivel pedig olimpiát és három világbajnokságot nyertek közösen.

– Ő mindig ügyelt arra, hogy jó kapcsolatot ápoljon a sportvezetőkkel, én megmaradtam kitaszítottnak – mondja harag nélkül, de határozottan.

„Éppen állást keresek” – adja meg a beszélgetés alaphangját Sarusi Kis János, aki nemcsak a kajak-kenus, hanem az egész magyar olimpiai csapat egyik legnagyobb vesztese 1984-ből, hiszen 1980-ban még, 1988-ban már nem volt a csúcson, Los Angelesbe viszont egyértelműen esélyesként utazhatott volna.

– Minden évben megemlékeznek a kommunizmus áldozatairól. Rólunk, sportolókról rendre megfeledkeznek, pedig mi is a kárvallottak közé tartozunk. Kapunk ugyan életjáradékot a Barátság-versenyeken elért helyezésért, ami szép dolog, de én például a brandenburgi regattán inkább csak „muszájból”, leeresztve vettem részt, s lettem harmadik. Az az igazság, hogy aki nem olimpiai bajnok, az a magyar sportban mehet a levesbe – folytatta hasonló keserűséggel. A részletekre rátérve így emlékezett vissza a harminc évvel ezelőtti eseményekre:

– Két számban is indulhattam volna Los Angelesben, ezer méteren Vaskutival, ötszázon Hajdúval. Amikor bejelentették, hogy nem megyünk az olimpiára, addigra a válogatás lényegében eldőlt. Abban az évben olyan erőben voltam, hogy a falon is áteveztem volna. Egyesben az a Larry Cain győzött Los Angelesben, akit betegen is utcahosszal vertem.

Sarusi Kis 1980-ban épp hogy lemaradt az olimpiáról. – Ötszázon itthon legyőztem Wichmann Tamást, mégis őt nevezték Moszkvában – állítja. 1981-ben már ő indult a vb-n, s lett harmadik, a következő évben pedig megszerezte első világbajnoki aranyérmét C–2 1000-en Hajdúval. 1985-ben már Vaskutival nyert vb-aranyat, a következő évben pedig egyeduralkodóvá váltak a nemzetközi mezőnyben. Az 1987-es évet kihagyták, 1988-ban pedig már csak hatodik hely jutott nekik Szöulban. Sarusi szerint akkor már nem volt értelme erőltetniük ezt a párost:

– Vaskuti sérüléssel bajlódott, egész évben Takács Tiborral versenyeztem, megnyertük a válogatót, az olimpia előtt négy héttel mégis Vaskutival térdeltettek össze. – A balsikerű olimpia a pályafutása végét jelentette: – Fájt a vállam, az olimpia után megműtötték. A doki azt mondta, a civil életre megfelel, a kenuzást azonban már nem kellene erőltetni. Így hát abbahagytam.

Utána évekig pékséget vezetett, néhány évet edzősködött Csongrádon, ahol született, s ahol ma is él. A gyerekei révén volt kapcsolata a sportággal, de mára megszakadt. – Örülök, hogy abbahagyták a kajak-kenut, hiszen mindhármuknak diplomájuk van, amivel könnyebben boldogulnak majd az életben, mint sportolóként – kissé furcsán cseng ez a vélemény egy korábbi világbajnok szájából. De azzal a kiegészítéssel talán érthető, amit végszóként mond: – Az 1984-es olimpia örökre sajgó, fájó seb marad az életemben.

Foltán őt érintő szavaira külön is reagál:

– Nagyon sajnálom, hogy Foltán László harminc év múltán sem képes megbékélni. Azt viszont egyenesen kikérem magamnak, hogy valaha is bárkiről bármit jelentettem volna – jelentette ki Sarusi.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.