Fél térden a világ és egymás ellen

Kenus klasszisaink, Vaskuti István, Foltán László és Sarusi Kis János emlékei a számunkra elmaradt 1984-es olimpiáról.

Vaskuti István Foltán Lászlóval és Sarusi Kis Jánossal – sőt Buday Tamással – is eredményes párost alkotott. Olimpiai és tízszeres világbajnok. Egészen 1988-ig versenyzett, de amondó, jobb lett volna már 1984-ben kétszeres olimpiai bajnokként visszavonulni.

– Az egész év zavarosan alakult – kezdi a visszaemlékezését 1984-re. – Éreztük, hogy gond lehet az olimpiával, de egészen az utolsó pillanatig hitegettek bennünket. Az egyik reggel aztán összehívtak minket az edzőtábor társalgójába, s akkor már tudtuk, hogy mit fognak közölni velünk. Nagyon csalódott voltam, hiszen életem formájában készültem az olimpiára.

Természetesen kettesben, de hogy kivel indult volna, az Vaskuti szerint akkor még nem dőlt el.

– Mechelenben Foltán Lacival mentünk egészen jól, talán ötszázon nyertünk, ezren másodikak lettünk. Aztán ő megbetegedett, közvetlenül a bejelentés után Moszkvában már Sarusival versenyeztem. Valószínűleg az olimpián is vele indultam volna, de még függőben volt a válogatás.

Brandenburgban a „rab nemzetek olimpiáján”, ahogy ő is emlegeti a Barátság-versenyeket, C–2 1000-en Vaskuti Sarusival állt rajthoz, s lett csupán hatodik.

– Olyan megalázottnak sohasem éreztem magam, mint akkor. Az olimpia helyett eleve nem volt kedvem ahhoz a bohóckodáshoz, ráadásul nyílt csalással szembesültünk. Talán nem véletlen, hogy a tizenkét számból hatot a szovjetek, hatot az NDK-sok nyertek.

A következő évben Vaskuti és Sarusi világbajnokságot nyert, Foltán pályafutása pedig lényegében véget ért.

– Hol is kezdjem? Foltán Lacival 1976-ban találtunk egymásra. Már a következő évben, 1977-ben világbajnokságot nyertünk. Nem csak versenytársak, testi-lelki jó barátok voltunk. Edzőtáborokban mindig egy szobában laktunk, a szabadidőnket együtt töltöttük, egymás esküvői tanúi vagyunk, néhány sarokra lakunk egymástól, családostul is összejártunk, a gyerekeinket ugyanabba az óvodába írattuk be. 1984 után én még éreztem magamban erőt a folytatáshoz, s nem tagadom, versenyzőként csakis a győzelem hajtott. Ezért összetérdeltem Sarusi Kis Jánossal, de a tervemről először Lacival beszéltem, amit ő akkor megértett és elfogadott. Igyekeztem mindent elkövetni, hogy ez ne menjen a barátságunk rovására Lacival, 1986-ban például ő volt az edzőnk. Szép lassan mégis eltávolodtunk egymástól.

Más történet, hogy az újabb olimpiai győzelem Sarusi Kissel sem adatott meg Vaskutinak, csak hatodikak lettek.

– El kell ismernem, Szöulban nagyjából annyira voltunk képesek, mint amit elértünk. Jobb lett volna 1984-ben olimpiai bajnokként visszavonulni – mondja őszintén.

– Tizenhét évesen kezdtem el sportolni, nagyon későn a társaimhoz képest – vág bele az emlékek felelevenítésébe Foltán László. – Utcáról jött proligyerekként csak azt akartam, hogy fogadjanak be. Hamar megtapasztaltam, az egyenlő feltételeknek nyomuk sincs a sportéletben. A nagyobb egyesületeknél szóba sem jött, hogy felvegyenek, ezért a BSE-ben kezdtem el kenuzni, aminek a hátrányát végig éreztem a pályafutásom során. Két év alatt az élmezőnybe jutottam, de elvittek katonának. Nem ám sportszázadba, netán a Honvédhoz, hanem sorállományúként két évre. A leszerelés után munka mellett készülve lettem válogatott. Nekem mindig többször kellett bizonyítanom. Hiába voltunk már kétszeres világbajnokok Vaskuti Istvánnal, a moszkvai olimpia előtt mindhárom válogatót megnyertük, mégis majdnem kitettek a csapatból. Az akkori szövetségi kapitány, Parti János meg is mondta, miért bánik így velem: „A te egyesületed még egy vacsorára sem tud meghívni.”

Amikor az 1984-es események kerülnek szóba, nem is a felső utasításra meghozott döntést fájlalja, hanem a következményeket.

– Bárki bármit mond, nekünk állt az olimpia Vaskutival. Április végén Belgiumban ezren simán nyertünk, ötszázon célfotóval másodikak lettünk. A rivális magyar egység, a Sarusi Kis, Hajdú Gyula páros hatodik, hetedik lett. Parti János mégis azt nyilatkozta a sajtónak, Vaskutinak úgy kellett engem betolnia a célba. Tudtam, hogy megint ki akarnak túrni. S el kell ismernem, a feszültséget, pláne ha mesterségesen gerjesztették, nem viseltem jól. A második válogatót kevéssel elvesztettük, de harmadik verseny már nem volt. Amikor bejelentették, hogy nem utazunk az olimpiára, Vaskutival együtt lényegében leálltam. Akkor még szó sem volt Barátság-versenyekről, de ez a lehetőség később sem motivált.

1984-gyel Foltánnak érdemben véget ért a versenyzői pályafutása. Nem így tervezte, de nem is bánta, hogy így alakult:

– Már korábban benne volt a levegőben ez a döntés, 1984 őszén Vaskuti bejelentette, hogy ezentúl Sarusival akar indulni. Váratlan fordulatként 1986-ban ők könyörögtek nekem, legyek az edzőjük, amit a munkahelyem váratlan elvesztése miatt elvállaltam. Abban az évben ötszázon és ezren is megnyerték a világbajnokságot. 1987-ben Vaskuti nem versenyzett, 1988 májusában aztán megváltak tőlem, amiért később, a gyenge szöuli szereplés, a hatodik hely után Sarusi elnézést akart kérni. Volt okom kételkedni az őszinteségében. Másnap a fejemre olvasták azt a jelentést, amit úgymond a hibáimról írt az MTK elnökének

Foltán László nem az 1984-ben elszalasztott érmet, nem is az emiatt idő előtt befejezett karrierjét siratja, az fáj neki, hogy a sport örök barátságok helyett neki inkább csalódásokat okozott. Nem is tagadja, nála e sorban Vaskuti István is előkelő helyen szerepel, akivel pedig olimpiát és három világbajnokságot nyertek közösen.

– Ő mindig ügyelt arra, hogy jó kapcsolatot ápoljon a sportvezetőkkel, én megmaradtam kitaszítottnak – mondja harag nélkül, de határozottan.

„Éppen állást keresek” – adja meg a beszélgetés alaphangját Sarusi Kis János, aki nemcsak a kajak-kenus, hanem az egész magyar olimpiai csapat egyik legnagyobb vesztese 1984-ből, hiszen 1980-ban még, 1988-ban már nem volt a csúcson, Los Angelesbe viszont egyértelműen esélyesként utazhatott volna.

– Minden évben megemlékeznek a kommunizmus áldozatairól. Rólunk, sportolókról rendre megfeledkeznek, pedig mi is a kárvallottak közé tartozunk. Kapunk ugyan életjáradékot a Barátság-versenyeken elért helyezésért, ami szép dolog, de én például a brandenburgi regattán inkább csak „muszájból”, leeresztve vettem részt, s lettem harmadik. Az az igazság, hogy aki nem olimpiai bajnok, az a magyar sportban mehet a levesbe – folytatta hasonló keserűséggel. A részletekre rátérve így emlékezett vissza a harminc évvel ezelőtti eseményekre:

– Két számban is indulhattam volna Los Angelesben, ezer méteren Vaskutival, ötszázon Hajdúval. Amikor bejelentették, hogy nem megyünk az olimpiára, addigra a válogatás lényegében eldőlt. Abban az évben olyan erőben voltam, hogy a falon is áteveztem volna. Egyesben az a Larry Cain győzött Los Angelesben, akit betegen is utcahosszal vertem.

Sarusi Kis 1980-ban épp hogy lemaradt az olimpiáról. – Ötszázon itthon legyőztem Wichmann Tamást, mégis őt nevezték Moszkvában – állítja. 1981-ben már ő indult a vb-n, s lett harmadik, a következő évben pedig megszerezte első világbajnoki aranyérmét C–2 1000-en Hajdúval. 1985-ben már Vaskutival nyert vb-aranyat, a következő évben pedig egyeduralkodóvá váltak a nemzetközi mezőnyben. Az 1987-es évet kihagyták, 1988-ban pedig már csak hatodik hely jutott nekik Szöulban. Sarusi szerint akkor már nem volt értelme erőltetniük ezt a párost:

– Vaskuti sérüléssel bajlódott, egész évben Takács Tiborral versenyeztem, megnyertük a válogatót, az olimpia előtt négy héttel mégis Vaskutival térdeltettek össze. – A balsikerű olimpia a pályafutása végét jelentette: – Fájt a vállam, az olimpia után megműtötték. A doki azt mondta, a civil életre megfelel, a kenuzást azonban már nem kellene erőltetni. Így hát abbahagytam.

Utána évekig pékséget vezetett, néhány évet edzősködött Csongrádon, ahol született, s ahol ma is él. A gyerekei révén volt kapcsolata a sportággal, de mára megszakadt. – Örülök, hogy abbahagyták a kajak-kenut, hiszen mindhármuknak diplomájuk van, amivel könnyebben boldogulnak majd az életben, mint sportolóként – kissé furcsán cseng ez a vélemény egy korábbi világbajnok szájából. De azzal a kiegészítéssel talán érthető, amit végszóként mond: – Az 1984-es olimpia örökre sajgó, fájó seb marad az életemben.

Foltán őt érintő szavaira külön is reagál:

– Nagyon sajnálom, hogy Foltán László harminc év múltán sem képes megbékélni. Azt viszont egyenesen kikérem magamnak, hogy valaha is bárkiről bármit jelentettem volna – jelentette ki Sarusi.