Sötét jövő sejlik fel a magyar férfi-kézilabdázás előtt

Oda a vb, de Rio is veszélyben. A nemzeti kéziakadémia nem lesz orvosság minden gondra. Nyitottabb edzők, magyarosabb bajnokság kell, és el kellene felejteni a mindent felülíró eredményközpontúságot.

Hat év, négy Európa-bajnokság, három világbajnokság és egy olimpia után férfikézilabda-válogatottunk nem jutott ki a soron következő világeseményre. Mindössze négy válogatott volt képes arra, hogy Peking óta az összes világeseményre kvalifikálja magát, a magyar is köztük volt. A mögöttünk hagyott vb-selejtezőn Szlovénia visszavágott a 2012-es pofonért, amikor mi ütöttük el őket a 2013-as spanyol vébétől. A szomszédok ezúttal a szűk veszprémi vereséget követően őrült hajrával fordítottak, így ők utazhatnak Katarba januárban.

A kudarc okait Mocsai Lajos szövetségi kapitány rögtön a visszavágót követően kifejtette. Az alapemberek közül Ilyés, Zubai, Harsányi, Ancsin és Gulyás Péter sérüléssel küszködött, utóbbi kettőt operálni is kellett. Nagy Kornél családi okok miatt nem vállalta a játékot. A veszprémi különítmény kilúgozva és csalódottan tért haza a Bajnokok Ligája négyes döntőjéről – ha a negyedik helyet csalódásnak lehet nevezni –, de a szegediek sem pihentek sokat az EHF-kupa megnyerését követően. A mindössze háromnapos összetartás legfeljebb a regenerációra volt elég, míg a szlovének három hete semmi mást nem csináltak, csak ellenünk gyakoroltak. Ehhez kell még hozzávenni, hogy Császár Gábor és Lékai Máté meglehetősen kevés lehetőséget kapott a Paris Saint-Germainben és a Celjében.

A szlovének elleni vereséggel nemcsak a vb-ről maradtunk le, ezek után a következő Eb-n – ha kijutottunk – olyan helyen kell végeznünk, mely feljogosít az olimpiai selejtezőtornán való részvételre. Ha pedig idáig elverekedjük magunkat, olyan ellenfelek várhatnak ránk, mint Izland, Szerbia vagy Németország.

A szövetségi kapitány okfejtése tényszerű, és valós problémákra hívja fel a figyelmet, egy dolgot azonban nem említett Mocsai: a fiatalok égető hiányát a válogatottban. Pedig épp itt van a kutya elásva, a Velenjében pályára lépő csapatunk átlagéletkora ugyanis alulról nyaldossa a harmincat.

2011 óta egyetlen olyan fiatal sem tudott beépülni a válogatottba, aki azóta meghatározó szerepet tudna betölteni tétmérkőzésen. A most 24 éves Ancsin Gábor és 27 éves Lékai Máté még 2009-ben mutatkozott be a nemzeti csapatban, előbbi 19, utóbbi 21 évesen. Szöllősi Szabolcs 22 éves korában ölthette magára először a címeres mezt 2011-ben, a frissen bemutatkozó szegedi Balogh Zsolt pedig már 26 éves. A gyöngyösi Varsandán Milán már 23 volt, amikor bekerült a keretbe tavaly, de pályára nem lépett. A Balatonfüredben játszó Zdolik Bence most 23, és bár volt egy 6/6-os mutatója a horvátok elleni Eb-selejtezőn, Mocsai Lajos őt sem merte még mély vízbe dobni.

Ha mindehhez hozzávesszük, hogy utoljára Császár Gáborék korosztálya nyert érmet nagyobb utánpótlástornán – vébén, még 2005-ben –, akkor könnyen leszűrhető, hogy komoly a baj a fiatalok képzésével. Megpróbáltunk a probléma gyökeréig ereszkedni, amihez neves hazai szakemberek segítségét kértük. Arról faggattuk őket, hogy vajon a kézilabdázni kezdő gyerekek tehetségével van-e gond, vagy az utánpótlásműhelyekkel, netán a hazai edzőképzéssel.

Mocsai Lajos a felnőttválogatott mellett a tavaly Balatonbogláron elindult Nemzeti Kézilabda Akadémiát (Neka) is vezeti. A szakember élesen fogalmaz: mint mondja, akik most bírálnak, azoknak el kellene gondolkozniuk azon, hová vezet a magyar élcsapatok feltöltése világklasszisokkal, és ezzel összefüggésben miért játszanak egyre kevesebbet klubjukban a válogatottban számításba vehető játékosok. Jelzi, mára odáig jutottunk, hogy a bajnokságban játszók kétharmada külföldi. A szakember már másfél éve jelezte, hogy ha folytatódik a tendencia, és a magyar játékperceket feláldozza a Veszprém és a Szeged a BL-szereplés oltárán, azt a válogatott fogja megsínyleni. „Remélhetőleg ez a vb-kiesés intő jelként fog végre szolgálni. Azt gondolom, hogy jelen körülmények között a bajnokság középcsapatait kellene a sztárgárdáknál szóhoz nem jutó idősebb és fiatal magyarokkal megerősíteni. Erre komoly tervet kell kidolgozni, és a pozitív diszkrimináció elvét kellene alkalmazni.”

Utóbbival Mocsai a spanyol módszerre utalt, ahol egyfelől megtartották a külföldi-hazai játékosegyensúlyt, és a klubok elfogadtak egy hallgatólagos megállapodást is: mindenhol a hazai edzőket részesítették előnyben.

A magyar csapatoknál dolgozó spanyol trénerekről szólva a kapitány komoly kritikát fogalmazott meg. Amíg ugyanis ők két-három klasszisra építve hoznak le egy-egy nagy téttel bíró meccset, addig ezt a magyar válogatottban hét-tíz emberrel kell megoldani. A két-három klasszis pedig többnyire nem itthonról kerül ki, így a magyarok jobbára padoznak. A legjobb példa a Kiel, mely rövid idő alatt nyolc emberrel nyert BL-t, német bajnokságot és német kupát. A sztárkluboknál – ahogy lassan a Veszprémnél is – három, jobbára külföldi klasszis jut egy posztra, ez a folyamat pedig szintén nem a válogatottnak kedvez.

A klubjukban fizikailag a végletekig elgyötört játékosok moráljának persze az sem tesz jót, hogy minden évben a nyári szabadságukat áldozzák a vb-, Eb-, olimpiai felkészülésre, a világversenyekre, és hogy nagyságrendekkel kevesebb pénzt keresnek, amikor címeres mezben lépnek pályára.

A fiatalok beépítését Mocsai kötelességének tartja, de hangsúlyozta: ezt nem lehet úgy csinálni, mint a skandinávok, akik időről időre buknak egy világeseményt a fiatalítás miatt. Mint mondja, Magyarországon mindenki eredménycentrikus a kézilabdában, a média és a szurkolók részéről is magas az elvárás.

Állítja, a nemzeti akadémiával elindultunk a spanyol úton, ahol a különböző műhelyekben dolgozó edzőket az állam fizeti, és ahol végre tehetségkiválasztás zajlik. „El kell érni, hogy a fiatalokat néhány évesen abba a sportágba irányítsák a szakemberek, ahol a legjobban ki lehet domborítani a tehetségüket.” Mocsai Lajos konkrétumot is mondott: az akadémiára most bekerülő játékosoknak a riói olimpia után két évvel már ütőképes társaságot kell alkotniuk a mostani fiatalabb nemzedékkel. Sajnos amíg a nagyobb kézilabdanemzeteknél kettő-négy évente kikerül egy új, tehetséges mag, addig idehaza immár nyolc éve várunk erre.

A Testnevelési Egyetemen folyó szakedzői képzést magas szintűnek tartja a tréner. Sőt, a nőknél a Fehérvár norvég edzője azt mondta neki, hogy az itt megszerezhető szakmai tapasztalat veri a skandinávot. Mocsai követendő útnak tartja a spanyolt, ahol rendszeresen meghívják a világ legkiemelkedőbb edzőit, előadásaikból pedig képzési anyagot készítenek az ibériai edzőknek.

A Pick Szeged juniorcsapatának edzője néhány ponton másképp látja a helyzetet, és radikálisabb megoldásokat alkalmazna, mint Mocsai Lajos. Amikor arról kérdeztük, mit érzett válogatottunk velenjei veresége után, Szabó Levente válasza nem volt meglepő: „Csalódott és szomorú voltam.” Azonban a tréner megnyugtatott minket azzal kapcsolatban, hogy nem annyira rossz az utánpótlás helyzete, mint sokan gondolják.

„A Flensburg példája követendő. [A friss BL-győztes csapatban sok fiatal játékos lépett pályára a Final Fourban – szerk.] Folyamatosan – odafigyelés mellett – kellene meríteni az utánpótláskorú játékosok közül. Nálunk például csak Gidai Mátén vagy Fekete Bálinton múlik, milyen karriert fut be. Vannak tehát az utánpótlásban olyan játékosok, akik beérhetnek, de azt is el kell ismerni, hogy több dologban le vagyunk maradva” – jelentette ki a szakember.

Szabó szerint itt az ideje annak, hogy a következő világversenyek valamelyikére úgy menjünk ki, hogy a csapat felét fiatal játékosok alkotják. Ezt le kell tisztázni a médiában is, és vállalni kell akár egy rosszabb eredmény árán. „Néhány évvel ezelőtt a dánok vállalták, hogy nincsenek ott minden tornán, és ennek napjainkban látjuk is a gyümölcsét. Lehet, hogy nekünk is ezt kellene tenni. Egyszerűen muszáj tűzbe dobni a fiatalokat.”

A szakember úgy véli, az edzőképzésen is lehetne javítani, például egységes rendszer felállításával. Le kellene fektetni egy szabályrendszert, amelyben meg van határozva, hogy egy adott életkorú gyereknek mit kell tudnia a kézilabdapályán. A szegedi edző hangsúlyozza: el kell felejteni azt a hozzáállást, hogy a fiatalkorú játékosoknál csak a győzelem az elfogadható. A skandináv kézilabda-utánpótlás modelljét – francia precizitással vegyítve – kellene követnünk, véli.

Szabó Levente optimista az olimpiával kapcsolatban: „Kicsi az esély, és rengeteget kell dolgozni, de ott lesz Rióban a magyar férfikézilabda-válogatott.”

Akad olyan utánpótlásedzőnk is, aki egészen bizakodó, és a gyengécske múltbeli eredmények ellenére rózsásan látja a helyzetet. Csoknyai István úgy érzi, egyre jobbak a magyar fiatalok, az ifi- és a juniorcsapat például kint van az Eb-n. A Neka elindulásával csökken a lemaradásunk a többi nemzethez képest, de azért kell még néhány év, hogy az intézmény elkezdje ontani a tehetségeket.

„Van egy szakadék a válogatott gerincét adó 28-30 évesek és a nagyon fiatal játékosok között. Zdolik és Bánhidi Bence Balatonfüredről vagy Bodó Richárd Tatabányáról nagy ígéret, de még nem értek meg. Elképzelhető, hogy fel kellene adni egy világversenyt, hogy nekilássunk a fiatalításnak, de ez nagyon súlyos döntés. Az Eb-re ugyanis mindenképp ki kellene jutni, hogy legyen esélyünk Rióra. Így viszont nem lehet nagytakarításba kezdeni. Az északiak gyakran tesznek így, akár egy teljes olimpiai ciklust feláldoznak, de szerintem nekünk nincs erre szükségünk.”

Csoknyai Mocsaihoz hasonlóan nem igazodna külföldi mintához az utánpótlás-nevelésben, hiszen mint hangoztatja, Balatonfüreden, Veszprémben, Tatabányán, Szegeden, Csurgón, és a budapesti PLER-nél is nagyszerű műhelymunka zajlik. Borbély Ádám, Gyene Norbert, Ligetvári Patrik: csak néhány név azok közül, akik szerinte Veszprémből a válogatott közelébe kerülhetnek a következő években, ha elkerülik őket a sérülések.

A veszprémi utánpótlásért felelős Csoknyai szó szerint ugyanarról beszél, mint Mocsai Lajos és Szabó Levente: eredménykényszer alatt kell dolgozniuk a hazai trénereknek és fiataloknak. Az edzőképzésről kevés tapasztalatára hivatkozva nem szeretett volna beszélni, viszont úgy véli, sok a jó edző Magyarországon, így az akadémián is.

Kovács Pétert, az 1986-ban vb-ezüsttel gazdagodó korábbi világválogatottat Balatonbogláron értük utol, ahol az Európai Kézilabda-szövetség mesteredzőképzésén vett részt. Elmondása szerint a meghívott szakemberek szájtátva figyelték a magyar fiatalok bemutatóját. Ennek ellentmond, hogy éppen az ő vezetésével múlta alul az előzetes várokozásokat a juniorválogatott a tavalyi világbajnokságon, miután a tizedik helyen végzett. Az eredmény Kovács állásába került, sőt az akadémiai munkáját is megköszönték. Utóbbiba, ahogy ő fogalmaz, vissza tudta kaparni magát. „Évek óta látszik, hogy több lyukas poszt is van a válogatottban. A klubokban kevés olyan iramú mérkőzést játszanak a játékosok, mint amilyen a szlovén meccs volt, a szövetségi kapitány pedig három nap alatt nem tud csodát tenni. Sajnos sok mindenkinek el kell számolnia az utánpótlás súlyos problémájával, az utóbbi tíz évben vagy nem jutottunk ki nagyobb világversenyekre, vagy ha kint voltunk, a tizedik helynél nem végeztünk előrébb.”

Az egykori klasszis nem kertel, sőt kimondja, amit senki sem mert idáig: a nemzeti kéziakadémiát az utolsó órában, komoly vészhelyzetben alapították meg. Kovács Péter szerint alapvető probléma van a fiatalok képzésével, nem oktatnak modern tananyagot a csapatoknál. Amíg a francia, német vagy skandináv kluboknál ma már olyan játékosokat nevelnek, akik támadásban és védekezésben is ugyanolyan magas szinten tudnak kézilabdázni, addig Magyarországon alig jut idő a tehetséggondozásra. Ennek csupán az egyik oka az összes megkérdezettünk által említett eredményközpontú szemlélet. Legalább ugyanilyen súlyú gond, hogy Kovács juniorválogatottjának legtöbb tagja hat-kilenc mérkőzést játszott hetente. „Mikor jut így idő a képzésre?” – teszi fel jogosan a kérdést. Amikor a tréner a tavalyi vb után elkészített egy hosszabb elemzést a kudarc lehetséges okairól, szinte senkit sem érdekelt az anyag. Ez a hozzáállás szerinte nem egyedi Magyarországon.

„Egyfelől vannak a sztáredzők, akik be vannak betonozva, így csekély a mozgás a szakmában. A másik probléma, hogy a magyar edzők egy része nem kíváncsi az újdonságra, nem akar újat tanulni, ez pedig gátja a fejlődésnek. A Neka elindulása nem fogja orvosolni a férfiszakág összes baját. Több képzett edzőre és akadémiára lenne szükség – mint Portugáliában, Szlovéniában vagy Franciaországban. A franciák régiók szerint szerveztek akadémiákat, a versenyeztetés is területi alapon zajlik, az edzőket az állam fizeti.” A szlovén példa Kovács szerint intő, délnyugati szomszédunknál ugyanis a szakág pénzügyi krízise hozott gyökeres változást, hiszen a külföldi és a hazai sztárok pénz híján gyorsan eligazoltak, így maradtak a fiatalok, akiket be kellett dobni a mély vízbe. Egy hete vasárnap a saját bőrünkön megtapasztalhattuk, mennyire sikeres az út, amelyen járnak. Ilyen szintű fiatalítást Magyarországon kizárólag Balatonfüreden mernek vállalni véleménye szerint, ami baj.

Kovács Péter szavai egybecsengenek Mocsai Lajos évekkel ezelőtti intelmével: fel kell készülni rá, hogy az 1981–83-as születésű korosztály, vagyis Nagy, Császár, Iváncsik, Ilyés, Harsányi és a többiek visszavonulásával ínségesebb idők jöhetnek a magyar férfikézilabdában. Márpedig a keret zöme előzetesen az olimpiáig tervezte viselni a válogatott mezét, odáig pedig tankcsapdákkal teli, kátyús út vezet.