Dezertőreit és kohézióját vesztett kézilabdás sereg

A magyar férfi kézilabda-válogatott erejét mindig is a védők – és a „támadók” – lelke adta. Mostanáig.

Ch. Gáll András
2014. 06. 16. 15:45
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Még 2012-ben, a londoni olimpián – amikor elődöntőbe jutott a csapatunk – is vár állott. Most kőhalom. Kérdés persze, mit mondanánk, ha a hazai 25-22 és az idegenbeli, 50 perc utáni 25-24-es vezetés után továbbjut a magyar válogatott? Valószínűleg nem ugyanezt, két okból sem. Egyrészt, mert a velenjei meccs 8-1-re elrontott utolsó tíz perce, az emberelőnyben kapott három gól, az agyonnyert állásból elszenvedett 32-26 azt jelenti, éppen döntő helyzetben gyenge és széteső a csapatunk. Idényvégi fáradtság, sérüléshullám, rosszullét dacára tíz perc alatt 8-1-re bukni menthetetlen, megmagyarázhatatlan.

Másrészt, mert ha valami, a riói olimpia ígérete még valamelyest összetartotta ezt az amúgy már több sebből vérző, felbomlóban lévő, több „dezertőrét” és kohézióját vesztett sereget. Amely számára a 2016-os Európa-bajnokság jelentené az utolsó menekülési útvonalat Rio és a túlélés felé, ám abban a harcban a mostani kvalifikáción szintén kirostálódott Németországot, Szerbiát, Izlandot, Norvégiát is le kellene győzni. Nem túl biztató perspektíva, leginkább azonban magunktól van okunk félni. Mert reális a veszélye, hogy az Eb-selejtezők rajtjára nem is marad egy kezdőhetesnyi komoly „katonánk”, azaz játékosunk sem.

Paradoxon, hogy éppen akkor állt ez elő, amikor a Szeged kontinentális kupát nyert, a Veszprém pedig végre bejutott a Bajnokok Ligája négyes döntőjébe. Ám a kontraszt látszólagos, mert mindkét élklubunk nemzetközi csapat lett, nemcsak eredményeit, hanem jellegét illetően is. A Bundesliga is hiába a világ legerősebb bajnoksága, a német válogatott is velünk indult pokoljárásra, mert „sejtszinten” a magyar, illetve a német érdek is másodlagossá vált. Juan Carlos Pastor korszakos trénerré vált Szegeden, de mit érdekli őt, hogy eközben egy év alatt teljesen leépítette egyik legnagyobb ígéretünket, Ancsin Gábort? Sőt, hiányposztnak számít a balátlövőé és már a balszélsőé is, ami tragikomikus.

Mocsai Lajos többször beszélt eme áldatlan helyzetről, amelynek ő is áldozata. Szövetségi kapitányként, azaz vezérként azonban nyilván van felelőssége is. Hisz játékosok sora mondta le végleg vagy átmenetileg a válogatottságot, mert az már nem vonzó számára, és a megmaradtakon sem érződik, hogy tűzbe mennének egymásért. A tűz pedig rendre sorsfordító pillanatokban üt ki, és mi szinte törvényszerűen megperzselődünk.
Ennek ellentmondani látszik, hogy négy éve, ugyancsak a szlovének elleni vb-selejtezőn épp a mieink fordítottak emberfeletti hajrával. De ez akkor volt, amikor még vár állott. Amelynek erejét a „védők” lelke adta.
Most kőhalomból kellene várat építeni – akár Kőműves Kelemen-i áldozattal is.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.