Amikor a Fehér Házban Orbán Viktor neve a politikai éleslátás szinonimájaként hangzott el a háborút lezárni szándékozó amerikai–orosz közeledés kapcsán, még azok körében is őszinte meglepetést láthattunk, akik az elmúlt években rendre Magyarország és a magyar kormányfő marginális nemzetközi súlyáról és túlgondolt szerepéről fecsegtek. A hazai és a globalista baloldal részéről ez a fajta meglepett reakció persze érthető volt.
Hiszen azáltal, hogy Donald Trump lényegében megüzente Európa összes pöffeszkedő nyugati politikusának, hogyha Európáról van szó, akkor egyedül Orbánt kell kérdezni, újfent kártyavárként omlott össze az az ellenzéki mítosz, amely szerint elszigetelődött magyar miniszterelnök.
Mint Trump elmondta: „Azt a kérdést tettem fel egy nagyon-nagyon okos embernek, Orbán Viktornak, Magyarország miniszterelnökének, hogy Oroszország legyőzhető-e a csatatéren […] Úgy nézett rám, mintha valami butaságot kérdeztem volna. Azt mondta, Oroszország egy erős ország, amely háborúkban szerezte a területeit és mindenét. Háborúzik, mert ebben igazán jó. Orbán hozzátette, Kína a kereskedelemben, Oroszország pedig háborúban tud győzni. Ez egy nagyon érdekes meglátás volt.”
Fontos leszögezni, hogy az Orbán Viktorral kapcsolatos amerikai kormányzati megjegyzés nem a véletlen műve volt. Ugyanis,
dacára a honi és a nemzetközi baloldal csúsztatásainak, nemcsak Orbán politikai lényeglátása és teljesítménye, hanem az elmúlt tizenöt évben következetes fejlődést és kiemelt cselekvőképességet mutató Magyarország is gyakori hivatkozási ponttá vált a tengerentúlon.
Idézzük csak fel, amikor Donald Trump az első elnöki ciklusának félidején Washingtonba hívta Orbán Viktort, a fősodratú politikai és médiaelit legnagyobb szomorúságára, kendőzetlen őszinteséggel dicsérte a magyar miniszterelnök teljesítményét, amelyet meglátása szerint „Európa-szerte tisztelnek”, hiszen Orbán a migrációval kapcsolatban is „megvédte Magyarország biztonságát”. A magyar kormányfő példa nélküli elszántságára egyébként az elnök legidősebb fia, Donald Trump Jr. is többször utalt, legutóbb a tavalyi budapesti látogatása alkalmából osztotta meg ezzel kapcsolatban a gondolatait. Mint mondta,
a kormánypártok választási eredményei magukért beszélnek, ráadásul az amerikai konzervatívok is egy olyan vezetőt látnak Orbánban, aki mindent Magyarország érdekeinek rendel alá. Ez a vízió az Államokban is kiemelt fontossággal fog bírni.
Hiba lenne azonban az amerikai konzervatívokkal ápolt sziklaszilárd politikai szövetség kicsúcsosodását pusztán a két országvezető, Orbán Viktor és Donald Trump kölcsönös tisztelete alapján értelmezni. Ugyanis a két ország közti diplomáciai kapcsolat mélységét számos olyan politikai dimenzió is magyarázza, amely természeténél fogva vált a szoros együttműködés zálogává.
A szuverenitásról és a nemzeti cselekvőképességről alkotott közös szellemiségről árulkodik az az amerikai konzervatív üzleti körökből nemrég elhangzott dicséret is, mely szerint az Európában egyedülállónak számító magyar otthonteremtési program lehetővé teszi, hogy „szemben a nyugat-európai lakásbérlőkből álló generációval, Magyarország kísérletet tesz a tulajdonosi nemzedék megteremtésére”.
Megjegyzendő, a tengerentúlról származó, magyar politikával kapcsolatos elismerések legalább olyan szerteágazók, mint a kormányfő munkájával kapcsolatos dicséretek.