Az OSC–Szolnok férfi vízilabda Bajnokok Ligája selejtező előtt a fővárosiak önbizalmát dagaszthatta a múltidézés, hiszen a két gárda közül csak ők nyertek eddig BEK-et – a BL elődje –, igaz, még a daliás időkben, 1973-ban és ’79-ben. A csapat aztán a harmadik évtizedben inkább már vegetált, míg nyáron szegedi tőkeinjekcióval magához tért, de a naggyá válás rögös útjára jellemző kép fogadott szerdán, amikor beléptünk a Kondorosi úti Nyéki Imre uszodába: Vincze Balázs, a hazaiak trénere a zsűriasztalnál ült és gondterhelt ábrázattal tesztelte az informatikát.
Amivel aztán nem akadt probléma. Mint ahogyan a bensőséges, mégis BL-derbihez illő hangulattal – némi meglepetéssel nyugtázhattuk, hogy az OSC-nek bizony van a rokoni körön is túlterjeszkedő, saját szurkolótábora – és magával a mérkőzéssel sem. Az első negyedet azért hozta csupán 4-3-ra a vendég, mert négy remekbe szabott gólja mellett Decker Attila hátul kétszer is „nagyot nyelt”. A második felvonásban a kapus szokásos műsorai mellett alapfeladatát is jól látta el, ellentétben azokkal, akik góllövésre szerződtek, így 5-3-as szolnoki vezetéssel érkeztünk félidőhöz.
Úgy tűnt, a budapestiek sürgős segítségre szorulnak, de nem kellett nevüket „SOSC” -re változtatni, mert a harmadik szakaszban, főként Kayes két pompás villanásával 7-6-ra fordítottak. Bisztritsányi kapust, alias ,,Bisztrót” ekkor már külön kamarakórus biztatta; valóban nem kis érdeme volt abban, hogy a hazaiak 8-7-tel vághattak neki az utolsó nyolc percnek. Amelyben az új-zélandi újbudai tovább parádézott – svédcsavarja a „Kayes-őrület” kategóriája –, de a szolnoki klasszisok is üzemszerűen termelték a maguk góljait, a nemzetközi játékvezetőknek pedig még rá kell állniuk, hogy a Nyéki-uszoda az OSC hazai pályája. Mindez 11-11-es végkifejletbe torkollt.
Azaz, ha a találkozót felvezetendő Vincze Balázs úgy fogalmazott, élet-halál meccs lesz, kijelenthetjük: a november 12-i, szolnoki visszavágó előtt nemcsak mindkét fél játékosai, hanem reményei is élnek.
