Kiütés hazai ringben, feltámadás „bronzvasárnapon”

Bukarest hőse, Farkas Ági a hazai Eb előtt mondta le a válogatottságot; „utánunk az özönvíz” hangulat tört ránk.

Még szerencse, hogy az első kör hagyott időt az akklimatizálódásra, összecsiszolódásra, mert a házigazdát akkoriban még megillető kedvezménnyel – csoportot és ágat választhattunk – remekül sáfárkodtunk. A harmatgyenge fehéroroszok, valamint az éppen nemzedékváltásukkal küszködő osztrákok és franciák elleni laza győzelemmel masírozott tovább a csapat. Az útvonal ugyanaz volt, ami idén is lehet, azaz Győrből Debrecenbe, onnan Budapestre vezetett; más kérdés, hogy most egészen mások jönnek majd szembe. (Hogy idén miként sikerült egy ágra navigálni magunkat a dánokkal és a norvégokkal, arról később, nem a múltidézőben.) A középdöntő kulcsmeccsén 26-25-re úgy birkózták le Görbiczék a németeket – ifjú irányítónk már betöltötte a 21. életévét –, hogy az első félidőben még az ellenfél vezetett 13-10-re, majd végül nem minden ok nélkül átkozta a litván játékvezetőket. A románokat akkoriban üzemszerűen vertük, ám biztos elődöntősként kissé „szabadidő-jellegű” partin 24-23-ra kikaptunk a dánoktól, ezzel eldőlt, hogy nem az oroszokkal, hanem a norvégokkal játszunk keresztbe. A mérkőzés utáni sajtótájékoztatón fel is vetődött, hogy ezt igazán megspórolhattuk volna magunknak, ám Vass Sándor, a szövetség alelnöke sejtelmesen arra célzott, hátha tudtuk, hogy így járunk majd jobban.

Nos, árnyaltan fogalmazva nem lett igaza. Az ünnepi díszbe öltözött Budapest Sportaréna és a tévé nyilvánossága előtt akkora, 44-29 arányú verést mértek ránk a norvégok, hogy ha ez bokszmeccs, akkor technikai KO miatt bizonyára beszüntetik a küzdelmet. E ponton mindenképpen vissza kell utalnunk még egyszer a 2003-as vb-re. Amelynek éremcsatáiból Marit Breivik szövetségi kapitány vétkes könnyelműsége kiejtette Norvégiát. Az egykori remek trondheimi játékos ugyanis nem vette komolyan az ukránokat, cseresorával kezdett ellenük, és mire észlelte a veszélyt, elúszott a győzelem, a négybe jutás és az athéni olimpiai részvétel is. Ha magyar edző ilyen hibát vét, statáriálisan, nyílt színen felnégyelik, persze csak verbálisan; Breiviknek ezzel szemben azt mondták, előfordul az ilyesmi, dolgozzon tovább. Így aztán egy évre rá a norvégok tizenöt gólos differenciával és még bántóbb sebességbeli különbséggel robogtak át a mieinken, majd nyerték meg az Európa-bajnokságot a dánok ellen.

Addigra már mi is megbékéltünk a sorsunkkal, mert a bronzmeccsre az oroszok ideális ellenfelek voltak. A magyarok becsületére szóljon, felfogták, mi a tét a hazai közönség előtt, a Kiss–Pádár kettős is példásan kapta össze a csapatot, így 29-25-ös sikerrel Magyarország is felkapaszkodott az Eb-dobogóra.

Történt mindez hivatalosan arany-, számunkra ezúttal bronzvasárnapon, két héttel az emlékezetes, 2004. december 5-ei népszavazás után, amely a határokon kívüli honfitársainktól megvonta a magyar állampolgárság megszerzésének lehetőségét. Ezért is volt különleges gesztus a szervezőbizottság részéről, hogy bár a sajtót nagy száma miatt nem hívhatták meg a záró bankettre, a kisebbségi magyar újságírókat szeretettel várták. Ők pedig szeretettel jöttek, az egyik székelyudvarhelyi kolléga például pár sör után megvallotta: neki egyetlen vágya van, táncolni egyet Pádár Ildivel. Ez is megvalósult.

Aztán hamarosan Németh Andrást is felkérték – igaz, őt már szövetségi kapitánynak. De ez megint egy másik történet.